nem vagy elég jó nekem..

Vetkőztess le

A november hűvös csöndje a bőrömre folyik. Az arcom ég az este jeges leheletétől, az ujjaim dermedten pihennek zsebemben. Mélyen megőrzöm magamnak a pillanatot, amiben az utcai lámpa fénye alatt olvasok egy kopott padon ücsörögve.
Nem vagyok más, csak egy fekete kabátos lány a tömegből, egy akárki, belebugyolálva az életébe - érzésekbe, vágyakba, gondolatokba. Ki sem látszom a kívánságaimból, elveszek a jelentéktelenség érzése mellett, megszűnök, mint valódi alak, mert minden fontosabb - az elmúltak, a jelen, az eljövő -, mint az, kinek a szemébe nézel, ha hozzám beszélsz. Felépített kártyavár vagyok, ragacsos-mocskos lapokból rakosgattam össze magam, csak hogy tűnjek valakinek így, az emlékeim mögül.
Belül pedig? Üres.
De nem hiszi senki.

Néha megkérnék valakit, hogy üljön le mellém, oda, a novemberbe, arra a padra, ahol ma vártam, hogy múljon-teljen az idő. Belebámulnék seszínű szemébe, és most az egyszer nem gondolkodnék azon, ki lehet ő. Nem kérdezném, hogy érzi magát, nem hagynám, hogy megszólaljon, nem felelnék, ha kérdezne; nem akarnám megismerni. 
A kezébe adnám a magamhoz kötött minden pillanatom szalagját - húzza csak szét a csinos kis masnit, messzire, omoljon le rólam a ruha, szánkázzon végig rajtam minden feledésbe mártott, valódi hazugsággal átfestett érzésem, maradjon csak a csont és a hús, a hűvös, borzongó bőr.

Maradjon 
csak a lelkem
a téli
csöndes magányban.

olvass a sorok között

Harag
Utolsó
Sosem
Zokogás
Oltalom
Ne felejts
Hit
Árulás
Roncs
Okok
Megmarad.

öthatvankilenc

ahogy a napfény
szereti meztelenségem.
úgy húzod végig te is
ujjaid testem vonulatain.

565

egy évnyi
kézzel gyurmázott
reménység.

Csak látni akartalak

Nincs még 6 óra, de esti sötétség zuhant a városra nagy fekete fellegek fedik el a tiszta égboltot. Csak bámul ki a kocsija ablakán. Az egyik park közelében állt meg, a fák már felvették őszi ruhájukat így néhol rálát a szürke betontömbökre.

Valamelyik kis lakásban lehet, igen, talán épp ő húzta le a rolót, hogy senki ne lásson a kivilágított szobába. Talán még sötétedés előtt hazaért a bevásárlásból – ha bevásárlásnak nevezhetjük a cigaretta és sör vételét – és most a fapadlóra helyezett elhasznált foltos matracán üldögélve bagózik. Már amennyiben még cigizik, és iszik alkoholt. Sosem lehet tudni, talán már felesége is van és épp kefélnek azon a matracon. John. Évek óta nem hallott felőle, csak gondolt rá. Sokszor. Általában az utolsó találkozásukat idézi fel. Ennyi idő elteltével is érzi vállán, ahogy a férfi ujjbegyeinek érdességét. Látta maga előtt, ahogy a konyhában sürög-forog, és a kávét készíti. Majd a tejszínhabos tubussal, John sunyi módon összekente és nevetett. „Hah, megvagy” – ezt látta az arcán.

Hát persze – idézte fel most magában újra – elvette Johntól a habot és próbálta összekenni. Már akkor sem tudott veszíteni. Akkor nem, csak később. Úgy mindent. A fiú kilépett az életéből.

Lehetett volna határozottabb, nem kellett volna félnie. Talán másképp kellett volna szeretnie, hogy megtarthassa. Visszatérve az emlékképhez a John kicsavarta kezéből a tubust, majd magához vonva csókolóztak…

Átgondolatlanság volt, piti hiba melyet már milliószor elkövetett. Javítható lett volna, ha a makacsságát feladta volna, miatta. Így hát eltűntek egymás életéből, haraggal, sértetten. Voltaképpen szokásukhoz méltóan. Nem írt egyikük sem, majd csak egy fél év múlva tekert le rózsaszín, virágokkal teli biciklijével. A megbocsátás reményében. John nem volt otthon. Elköltözött, egyedül. Új tapasztalat szerzés céljából. Máig sem tudja, hogy került ki abból a városból a tudta nélkül.

Gyerekzsivaj téríti vissza a jelenbe. Csattanás, sírás, önkéntelenül is a hang felé fordul. Átutazóban van, egyetemi beiratkozását intézte, visszafelé jövet itt ragadt a nagy forgalom miatt. Úgy döntött kiáll a dugóból. Talán még egy óra és indulhat.

A cigaretta leégett, fekete porcelán hamutálban a csikk. Az ágy jobb oldalán. Piros Marlboro. Esetleg töltött cigi, sosem lehet tudni mennyire telik. Régi írógépét gyötri John. Talán, ideges, hogy nem úgy működik, ahogyan ő szeretné és ezért nem tudta még kiadni a regényt. Írás közben fel-felnéz és a barátnőjét kémleli ahogy vacsorát főz. Vörös hullámos haj, nyúzott kávéfoltos póló. Johné.

Egyre inkább besötétedik és így csak az utcai lámpák és a szobából kiszökő halvány fény világítja meg a parkot. Mi lenne, ha most kiszállna a kocsiból és átvágna a parkon. Figyelve, hogy ne lépjen bele a kutyakakiba és máris a ház előtt állna. Elsőre odatalálna. Vezetné valami.

Becsöngetne, 10centis sarkai csak úgy visszhangoznának a kihalt folyosón. Ő nyitna ajtót. Borosta, összekuszált haj, boxer és egy felső. Nézné csak, hangtalanul. „Te hogy kerültél ide” – csupán a tekintete beszélne.

-          Csak látni akartalak… vágytalak

-          Butus – szólalna meg végül, és egyik karjával magához vonna. Majd egy pillantás hátra. – Hát, láttál. Viszont…

-          Megyek, tudom. Csak sajnálom és tudod azóta is. Máig

-          Tudom, én is.

És fordulna vissza a kocsijához. A csillagok közben megjelennének az égbolton. Aztán újra átvágna a parkon, beszállna kocsijába és elfordítaná a kulcsot. Miközben John a matracon ülve, ölében a vacsorával nézné a tévét.

-          Jó étvágyat! – szólna a barátnője, egy falatot felszúrva villájára.

Így lenne, ha most elszánná magát és kiszállna a kocsiból. De nincs mersze. A végén még valóban odatalálna. 

most csinálom, mert most bénít

Önkénytelen mosoly, erős vágy a nyár iránt vagy csak irántad(?)

Egy szerelem hány mondat?

Egy életben hány nagy szerelem lehet? Egyáltalán tudjuk-e, hogy mit jelent aminek ilyen hatalmas jelentőséget adunk? Mikor megkérdezik tőlem, hogy milyen is szerelmesnek lenni, nem tudok választ adni, szimplán csak tudom. Mások giccses, közhelyekkel teli mondatokkal fejezik ki ennek az érzésnek a fogalmát, és biztosan állítják, hogy aki nem így vélekedik az sosem volt szerelmes. Kérdem én minden embernek ugyanúgy kell gondolnia a szerelemre? Cukormázzal beborítani azt ami néha keserű? Könnyen eldönthető ez, vagy érzed vagy nem. Minek túlbonyolítani azt ami amúgy sem habostorta. Mielőtt felmerülne a kérdés benned kedves olvasó, igen voltam szerelmes, én is belemagyaráztam egy rózsaszín világba ezt az érzést, de mára egy piros gumimaci is elég hogy tudjam mi a szerelem.