ez már csak egy megfáradt test
semmi több, csupa sóhaj
meleg takaró alól feltörő
zokogás.

Tetszett a vér látványa. Ahogy a penge puha bőrömhöz ért, egyre erősödő, már-már jóleső fájdalmat okozva. Nem csuktam be a szemem, látni akartam a megduzzadt csíkokat, még könny sem szökött szemembe úgy, mint régen. Teljesen ridegnek és minden emberi érzéstől mentes lénynek éreztem magam. Pedig volt valami a lelkemben, valamelyik kis kamrába zárva. Mikor elvettem a pengét, vörös színt kapott bőröm, majd pár pillanat múlva a vér előbújt a felsebzett területen. Nem volt sok, csak épphogy megmutatta magát, de volt valami megnyugtató a látványban, mintha a vérrel együtt a bezárt fájdalmak is elhagyták volna testem. Kis részük legalábbis. Tudom-tudom, beteges, de ez marad már csak nekem.   

Annyira szükségem van rád. Elakarom hajítani jó messzire ezt az érzést. Ezt a romlott lelkem adnám neked, csak ez van már belőlem. Minden szétesik. Elvesztettelek.

Karácsony íze a számban

A forralt bor megtette hatását, felmelegítette belsőm, a szegfűszeg íze számban a borral kellemes egyveleget alkotott. A karácsony íze.

Napok óta – mit napok, hetek – a dolgok rosszabbra fordultak, folyamatosan te jársz a fejemben, erősödik a hiányod, pedig azt hittem halványodni fog. Lehet csak a tél játszik velem ilyen gonosz játékot, vagy csak épp a szeretethiány vette át agyam fölött az irányítást. Annyival könnyebb lenne, ha látnál, ha újra figyelnél rám és a rezdüléseimből tudnád, szükségem van rád.

Kérlek, ne haragudj, nem tudom mi történik velem. Nem vagyok képes írni. Nem akarok érezni. 

A piros esernyő

Ann magas sarkú cipőjében ütemesen kopogva suhan végig a kihalt sétálóutcán, ide-oda cikázik, hogy kikerülje a pocsolyákat, de felhagy a próbálkozással, a csizmája apró résein már így is befolyt a víz. - Bassza meg! – szitkozódik hangosan.

 Zuhog. Piros esernyője nyújt védelmet a hideg cseppek ellen. Utolsó töltött cigarettája szinte égeti zsebét, de gyújtó hiányában várnia kell. Már csak arra tud gondolni, hogy hazaérve ledobja magáról az elázott ruhadarabjait és belebújjon kötött, méregzöld pulcsijába és a gőzölgő tea mellett rágyújthasson. Egyedül él, mindenkit elüldözött maga mellől az évek során, hol szándékosan, hol szándék nélkül. Az eső felerősödik, Ann az arca elé tartva ernyőjét halad tovább és a gondolataiba mered. Sosem kedvelte a decemberi esőt, ilyenkor még inkább előjön a depresszív hajlama és minden, amit mélyen elnyom magában a jobb napokon. Ujjai vörös színt öltöttek, balkezét a zsebébe mélyesztette, hogy egy kis emberi színt kapjon kézfeje. Még dermedt ujjaival is kitapintotta cigarettáját. Ajkait rágcsálva próbál ellenállni, hisz már nem sokat kell sétálnia hazáig. Szemét lecsukva megy tovább, jól ismeri már az utat, hányszor ment így haza egy átmulatott éjszakáról. Egy dalocskát játszott le folyamatosan az agyában, járása felgyorsul. Szinte csak lábujjai érik a földet. Majd hírtelen esernyője az arcának ütődik, kinyitotta szemét és a piros anyagon át, egy sötét alakot vél felfedezni. Rémülten kapja el arca elől az ernyőt.

-          Elnézést! – szólal meg Ann, hangja halovány, ha egy kocsi ment volna el, csak az ajkairól lehetett volna leolvasni.

-          Ó kérem, ön ne haragudjon. Hisz, én mentem magának. – válaszolja a férfi. Erőteljes mély hangjával betölti a csendet. Kapucnija alig véd valamit. Homlokára tapadt tincsei és ruhája alapján már régóta sétálhat.

Ann a férfi barna szemébe néz. Felkeltette érdeklődését a férfi. Éjfél körül járhat, ilyen tájt nem sokan mászkálnak erre, főleg nem ebben a zord időben.

-          Kér..kéri az esernyőm? – torkán akadt szavakat nehezen nyögi ki.

A férfi közben Ann ernyője alá áll, alig van köztük pár centi, ha előrébb hajtaná a fejét az orruk még össze is érne.

-          Már így is eláztam, önnek nagyobb szüksége van rá.

Néma csönd borul rájuk, csak állnak egymással szemben és nem mozdulnak. A férfi Ann szemeibe réved.  Majd farzsebébe nyúl.

-          Tessék – és Ann zsebébe helyezi öngyújtóját – erre is szüksége van.

Kilép az esernyő alól, kapucniját a fejébe húzva, tűnik el a hosszú, sötét utcán. Ann szavai elakadnak, majd a férfi után nézve csak a szitáló esőcseppeket látja. Hüledezve sétál tovább, megrázva fejét arra gondol, biztos csak képzelődik. Nem ez lenne az első eset. Piros ernyőjét újra maga elé tartva siet tovább, és kitörli agyából az előbbi jelenetet. Mint általában a képzelgések után teszi.

Lakására érve, leveszi vizes ruháit és cigarettáját keresve, ledöbbenve mered a tenyerében lévő öngyújtóra.

A férfié. Ann névvel gravíroztatva.

-          K..kö..köszönöm. – dadogja és az ablakon át megpillantja. Őt.  

El akarom mondani

El akarom mondani, milyen volt. Hogy rohantam előlük, mennyire féltem, mennyire gyűlöltem, mennyire fájt és mennyire nem értettem. El akarom mondani, hogy most nem érzek semmit, elfelejtettem, mi volt annyira különleges, miért húz valami megmagyarázhatatlanul hozzá. El akarom mondani, hogy a szerelem, mint olyan, leírta magát előttem és hánynom kell, ha arra gondolok, hogy valaki hozzám ér, mármint úgy, hogy tudom, akar tőlem valamit. El akarom mondani, hogy elfogytak a szavaim, nem megy már, mert valamit lekattintottam magamban, ami bezárta az ajtókat, eltűntek a gondolataim, nincs mitől szenvedni, nincs miről beszélni. El akarom mondani, hogyan beszéltem vele aznap este vagy miért mentem oda hozzá. Azt akarom, hogy fájjon neki, azt akarom, hogy fájjon nekem, azt akarom, hogy örökké emlékezzek és azt, ahogy végre megértse, milyenné tette a világot egyetlen mondatával.

Közben pedig mellette akarok feküdni, csak elsuttogni halkan a szavakat, megmutatni neki a már alig látszó hegeket, elhüppögni az összes fájdalmam, az összes mocskos kis titkom és reményem, mindent, amit bánok, mindent, amit imádok. Mellé akarok bújni, de nem hagyni, hogy megcsókoljon, csak élvezni, hogy közel van. Mert nem érzek semmit. Mert csak üresség van bennem, a tudat, hogy elveszítettem, ha nem is teljesen és nem is úgy igazán, de valamilyen szinten igen.

Ő az, de mégsem. Tudom, hogy ha újra lennénk, ő meg én, már cseppet sem ugyanaz lenne. És mikor egymásra találtunk ismét, istenem, én imádtam, de olyan... Kezdődésnek tűnik. Mintha. Mintha közünk lenne egymáshoz, úgy igazán és mindenhogyan. Én pedig gyűlölöm a gondolatot, hogy függnöm kell tőle. Még mindig. Még így is. Mindenhogy.

Nem, nem. Valójában a tudatot gyűlölöm, hogy szerethető vagy elviselhető vagyok, olyan, akire szükség van. Mert én... Mert én idióta vagyok, a helyzet az. Nem hiszem el, hogy az önellentmondás még most sem múlt el. 
Baszottul meg akarom vágni magam, de eltüntettem a pengémet és egyébként is, gyenge dolog az ilyesmi. De ha egyszer szívből utálom azt a lányt, aki vagyok? Koplalnom kéne és megdöglenem. Ennyi az életem. De eszem, ezért mocskos vagyok, érzek, már amikor, ezért meg hülye. És még mindig róla szólnak a dolgaim, pedig el kellett volna szakadnom. Itt volt a huszonharmadika – két éve, hogy az a szakíthatatlan fonál a szívünk köré tekeredett.

Annyira értelmetlen. Annyira utálom az egészet. Annyira nem akartam így.