várjuk a gazdit

Úristen de régen írtam ide, nem is hiszem hogy egyáltalán valaki nézi még ezt a blogot, teljesen átszoktam tumblr-re  szóval ott keress :)

ki akarom koptatni magamból annak a délutánnak az emlékét
azt a fél órát
azt az éjszakát
azt a hajnalt

a levegőt, a hajamba kapaszkodó ágakat, a varjak károgását, a szívdobogást, a zihálást, a kétségbeesést, a lélegzetvételt, a lépteket, az acélszürke eget, a puha mohát a bőrömön, a reménytelenséget

ki akarom koptatni magamból azt az egészet
azt a mocskot

bárcsak. nem tudom. nem tudom már, mi bárcsak. bárcsak más valaki lennék, akiből elmúlik minden. 

de nem vagyok más, csak egy emlékekből felépített kártyavár
színes lapok
összekarcolt hátoldalak
letépett szélek
megfakult képek

A soha nem volt ezüstfonál

elszakítottam - nézd, hogy remeg a kezem - a soha nem létező ezüstfonalat
kitéptem - figyeld, hogy recseg még mindig a lap - a könyvből a szavakat, a sosem létező történetünk mondatait
átírtam - még most is látod, tudom, az előzőt - a címet másra, eltűnt a mi, csak én és te vagyunk
darvat hajtogattam - tudod, olyat, amit egy nyári estén, a szobádban ülve az öledbe fektettem, mert szerettelek - az emlékeinkből

és most mindent, ami valaha voltunk és lehettünk volna

magával visz és egyre csak forgatja-szaggatja

új életünk tavaszi szele

boldogság zene

Csak te légy amire magamból emlékszem.

A bőre forró a bőrömön, a lélegzete zaklatott ritmusa beleivódik az agyamba, a hangja olyan puha, olyan szelíd - szinte végigcirógatja az arcomat. Nincsenek érzéseim rajta kívül, az Univerzum belőle áll, minden moccanásom belé ütközik, minden sóhajom eléri őt. Mindenhol ott van, minden kis pillanatban, a szeretetével egészen az orrom hegyéig betakar.

Emlékszem a kislányra, aki voltam, amikor megismertem. Nem tudom, mit éreztem akkor - szerelmet, szerelmet, de milyet? Rajongás volt ábrándokkal keverve, akartam is meg nem is, igaz is volt meg nem is, de egy aprócska szál, valami láthatatlan, elszakíthatatlan ezüstfonál már akkor is összefűzött vele, és soha, istenem, soha nem eresztett szabadon.

Mellette fekve, majdnem nőként már egész mást érzek. Csak közel szeretnék lenni hozzá, azt akarom, hogy örökké rajtam tartsa a szemét és soha ne engedje el a kezem. Ez már nem rajongás, nem egy összeképzelgetett fiú, nem valaki, aki sok mindent jelenthetne később még az életemben. Ő tanította ezt meg nekem, novemberben, hogy érezni néha nem elég, hogy az okok és a miértek sokszor valóban nem érnek semmit. Ő akkor is kellett, amikor semmit nem jelentettem neki, vagy legalábbis úgy állt, hogy nem jelentek. Akkor is összeláncolt minket valami, amikor hónapokig nem találkoztunk. Ez több mint szerelem, több mint érezni és ragaszkodni valakihez. Ez olyan kötődés, olyan megmásíthatatlan és sokszor elviselhetetlen függőség, amit lehetetlen szavakba önteni.

Ez több mindennél.

téged akarlak a legjobban de még is tőled félek

Titok mögé rejtőzve

Annyira szeretnék, csak egyszer életemben én lenni a nagybetűs Bizonytalan. Aki nem ír vissza másodperceken belül, nem szabadítja fel a délutánját csak, hogy Veled legyen, aki titokzatos marad, aki nem mondja ki mindig azt, amit érez, aki nem adja be egykönnyen a derekát, akit minden nap meg kell szelídíteni, aki fél lábbal a földön áll, nem pedig a másikra támaszkodik. Az ilyen nők annyival izgalmasabbak, és talán ezt is magamban kellett volna tartanom, mert annyira görcsösen vártam az ellenkezést, hogy a csalódottság iszonyatos érzése árasztotta el tagjaimat, mikor nem kaptam meg. Talán igaza van az embereknek, és nem szabadna a férfiakból táplálkoznom, kiegészítve ezzel az elcseszett, törött énemet. De nem megy.

A kért oldal nem található

Ahányszor csak az oldaladra mennék ez fogad, minden egyes nap megnézem, hátha csak egy rossz álom volt, hátha megint látom a chat ablakban a nevedet és mellette a zöld köröcskét. Magamat hibáztatom. Kitöltöm a kávét.

Emlékszel? Azért írtál rám, mert velem álmodtál, álmok, ami vágyakat fejeznek ki. Durva, testi vágyakat. Olyanokat, amelyek ha a nap bármely szakában eszedbe jutnak, elvörösödsz, és az illetőre azután pár hétig képtelen vagy ránézni. Most még is azt kívánom, bár rád nézhetnék.

Az első korty. A testem ujjong. A hó nagy pelyhekben szállingózik, miközben a barna lötty egyre csak ömlik a számba. A zene felerősödik, szívem ritmusra dobban. Az utcán elhaladó emberek, akiket az ablakból bámulok, a kávé szürcsölése közben, valahogy szimpatikusabbak lesznek.

Végezetül, vannak azok a rettenetes Dante-álmok, amik arra figyelmeztetnek: rossz úton haladsz, letértél! Felidéződnek azok a helyzetek, amikben rossz döntést hoztál. Rámutatnak egy beszélgetésfoszlányra, aminek akkor még kevés jelentőséget tulajdonítottál.

Ilyenkor szoktak megjelenni a matematika tanárok, akik fejcsóválva írják be a rosszabb jegyet. Ezek következtében felkelsz, odakuporodsz az asztalodhoz, hogy éjjeli háromkor elkezdd tanulni a holnapi dolgozatra.

A rosszabbik eset, amikor nem a tanárod, hanem a Múltad tűnik fel, megütögeti a hátadat, bánatosan rád mered, és megvonja a vállát: "Nézd, ezt elszúrtad. Rosszul kezeled a dolgokat. Ne legyél ilyen. Változtass a történteken!"

Mit tudok ezekkel kezdeni? A változtatás képtelenség. Ugyanis a változtatáshoz kettő, azaz két ember kell. Dr. Brown sem egyedül utazott vissza a jövőbe, hogy összekuszálja a szálakat. Margaret Mitchell is egyetért könyvében azzal, hogy nem szerethetsz valakit, aki nem engedi, hogy szeresd.

A fekete festék őrülten csíp, ahogy könnyeim belemossa szemembe. Tüdőmet mintha szivacsokkal bélelték volna ki, nem kapok levegőt. A csésze felborul, tartalma az új terítőn landol. Pompás.

Kérlek, nem akarom, hogy rossz álmok legyünk.