megint fordult egyet a levegő, azzá a szúrós hideggé lett, ami karcolja az orrom belülről, megint itt ez az úgynevezett télszag, amiben elfekszenek és megmaradnak a szagok, az illatok, utcánként változó arányokkal, de mindig ugyanazok: kéményfüst, meg-megcsapó cigaretta, a mellettem elsiető parfümje, enyhe hószag. már november van, érezhetően november. hazasétálni ezen a forraltborgőzös, kocsmákkal szegett utcán már majdnem meghitt, főtt étel melegét érzem tőle a számban és esti nappalik puha fényét látom magam előtt. régen te voltál a meleg étel és a lámpahomályos szoba. akkor más szagú volt a levegő, és most hiába látszik újra a lehelet, ez már egy másmilyen hideg.
azt mondják, mindenütt jó, de legjobb otthon. nekem több mint féléve nincs otthonom, és most végre aztérzem, nekem mindenütt otthon van, ahol én vagyok, nekem magamban van már az otthon.
sírok, mert mostmár egyre biztosabb, hogy felejtelek. pedig nem olyan rég még tudtam a bőröd, a reggeli levegőd szagát és az estit, a fülsértő nevetésed, a sokszor utált elkomoruló tekinteted, a kedves melegét a nyakadnak. a kezem is tudta mindened, a fejed kis kerek formáját, hogy egyik csont hogy követi a másikat, meddig ér a lábad a lepedőn az enyémhez képest. sírok, mert egyre nehezebben találom már őket magamban, tűnnek el, kopnak ki, én meg mint aki ködöt markolászik, az élettel ellenkeztem, mert én szorítottam a gyomorgörcsöt is, ragaszkodtam a hányingerhez, őriztem a hajnali fájdalmakat, ha már ez minden, ami még ittmaradt belőled. de nem megy tovább, pedig azt hittem, ha valami hát ez vasbeton, de túlfolyik rajtam az élet és magával visz, hogy mostmár kelj fel és járj, tett le a súlyokat, és hiába volt minden igyekezetem, látod ez a nyirkos hideg végleg lemetsz rólam, és félek, ha már eltűnik ez is, ha már ez sem marad enyém, akkor megfoghatatlan lesz ami volt és én sosem tudtam felfogni az elmúlást, meg hogy azután hova tűnsz, és hogy akkor mostantól rád is csak múltidőt használok. és bebizonyosodik, hogy semmi nem fontos, és éppen emiatt minden az, de nem jobban és nem különbül egymástól, ahogy tőled sem, és lehet élni tovább, és ez valahol mégis végtelenül szomorú nekem.
sírok, mert kicsit szomorú ez a jóllét, mert ez már egy másmilyen hideg, kikopott belőle a szagod és a meleged, csak ezek a lámpafények maradtak a kocsmák feletti lakások ablakaiban, hogy jelezzék, van közöttük egy utca ami engem is hazavisz, meg a gondolat, hogy talán itt az ideje végre főzni valami meleget, hát így sétálok haza és ez már szinte meghitt, és ha fel is sérti a torkomat, mohón tüdőzöm le ezt a csípős hideget, mert tudom, hogy hát ilyen érzés újra levegőt kapni.