Az érzelmeink sokaságában nem is tudjuk igazából mit érzünk. Mindig van egy erősebb ami a többit háttérbe szorítja. Ma feltettem magamnak a kérdést az orvosi váróban az 1órás állás és gyerek zsivaj közben.Mi ez az érzelem ami szorítja a mellkasom és nem hagy lélegezni? Ez lenne az a bizonyos boldogság, amit oly régóta vártam? A sok emlék és történés összekuszál mindent, félelmet kelt és megijeszt. Segítségért kiáltanék ,de úgy sem hallaná meg senki. Az arcomon a mimikák hamisak és nem tudom elmondani ,hogy mit érzek. Nem lehet megfogalmazni , hiszen boldog pár kapcsolatban élek, lassan már 2 hónapja. Ő kell nekem ebben biztos vagyok. Nem állítom azt hogy minden tökéletes, hisz mindenki tudja a tökéletes nem létezik. Persze tagadhatjuk, hazudhatunk magunknak, de belül ott van az a nem is tudom nevezhetjük bárminek, ördög,angyal, belső énünk, isteni sugallat, és még sorolhatnám de ez a valami mindig figyelmeztet hogy tökéletes nincs. Rá találtam és egyre jobban kezdünk egymásra hangolódni, rég voltam valakivel ennyire boldog és felszabadult, viszont ha nincs velem valami nyomaszt. Ez pedig azt hiszem a félelem, félek ,hogy elveszítenem egy hibám miatt, vagy talál egy lányt aki jól ír, csinos, és beszédes. Nem hagyna el tudom, annyiszor mondta már, de a múlt béli csalódásaim mindig félelmet keltenek bennem és nem tudom elhinni hogy, hogy szerethet engem egy ilyen srác. ,,olyan vagy mint a másik felem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése