vannak ezek a pillanatok, amiket az emlékezet később óhatatlanul
kirostál - mikor áll az ember mondjuk a pirosnál - egy kocsival, tehát ezen
belül még pontosabban ül, egész pontosan az anyósülésen - ül ez az ember,
és nem  a volánnál és a fejében mindenféle gondolat
motoszkál,  hogy például mi volna, ha az idő megnyílna néha résnyire, és
ezen a résen ilyenkor más pillanatokba lehetne benézni. Ahogy fényképeket
szoktunk nézegetni - csak itt az ember azt mondaná: hoppá! - ekképpen
kiáltana föl az ember, hogy hoppá, hát ki ez a lány ezen a képen? Vajon nem
ismerem még, vagy (istenem!) lehet, hogy ismerem?! Csak ennyire másféle
frizurát hordott itt három évvel ezelőtt? - szóval ugyanolyan könnyen,
ahogy az ember előrelapoz egy könyvben, hogy megtudja, húsz oldallal
később mi lesz a gikszer - ipszilonnal vagy iksszel- Úgy csapnánk föl a jövő
fényképalbumát, és az ember olyasmit látna néha, amivel nem is kalkulált...