- Szóval akkor biztos nagyon szereted a zenét - mondtam, és hátranéztem a sok kupac CD-re.
- Te nem? - kérdezte és sávot váltott.
- Persze - mondtam. - Úgy értem, mindenki szereti a zenét, nem?
- Nem - felelte kategorikusan.
- Nem?
Megrázta a fejét. - Néhány ember azt hiszi, hogy szereti a zenét, de fogalmuk sincs, hogy valójában mi a zene. Becsapják önmagukat. Aztán vannak olyanok, akik rajonganak a zenéért, de nem a megfelelő dolgokat hallgatják. Ők félre vannak vezetve. És aztán vannak olyanok, mint én.
Csak ültem ott egy pillanatig, és őt néztem. Még mindig kikönyökölt az ablakon, hátradőlt az ülésen, és a feje majdnem, hogy súrolta az utastér tetejét. Közelről nézve ráébredtem, hogy még mindig elég ijesztő, de más okból. A mérete miatt, igen, de más dolgok miatt is - ott volt például a sötét szempár, vagy az izmos karok, plusz az átható pillantása, amit most egy pillanatra rám irányított, mielőtt visszanézett volna az útra.
- Az olyanok, mint te - mondtam. - Azok milyen emberek?
Újra felhajtotta a napellenzőt és lelassított. Kicsit előrébb láttam a régi iskolámat, aminek a parkolójából épp most állt ki egy sárga iskolabusz.
- Olyanok, akik a zenéért élnek, és állandóan azt keresik, ahol csak lehet. Akik nem tudják elképzelni az életüket zene nélkül. Akik felvilágosultak.
- Áh - mondtam, mintha értettem volna, amit mondott.
- Mármint, ha jobban belegondolsz - folytatta -, a zene a nagy egyesítő. Elképesztő erő. Olyasmi, ami még az olyanokban is közös lehet, akik mindenben, de mindenben különböznek.
Bólintottam, és nem igazán tudtam, mit mondhatnék erre.
- Plusz azt se felejtsük el - tette hozzá, egyértelművé téve, hogy amúgy sem számít a válaszomra -, hogy a zene igazi állandó. Ezért kapcsolódunk hozzá ilyen erős zsigeri alapon, tudod? Mert egy dal azonnal visszarepíthet egy pillanatba, egy helyre, de még egy emberhez is. Nem számít, mi más változott meg a világodban, az az egy dal ugyanaz marad, épp mint az a pillanat. Ami egészen elképesztő, ha jobban belegondolsz.