Már vagy 1 órája ülök a vonaton. Az ablak mellé ültem le, egy négy személyes helyre. Velem szemben a mosolygós unokahúgom, szerintem  nem tudja, de nagyon szeretem őt. Sosem tudtam még neki elmondani.. Az IC gyorsan elsuhan az állomásokon, de amikor megáll egy elképesztő látvány tárul elém. Emberek bőröndökkel várakoznak. Néhányan újságot olvasnak, mások fülhallgatóval elszigetelődnek a külvilág zajától, a padnál egy párocska ül..úgy látszik boldogok. A lány barna hosszú haját megfújja a szél, ő pedig nevet, a fiú csak nézi barátnőjét. Mosolyog.  Énis elmosolyodok. A látszat, hogy milyen boldogok, valami különös melegséget ébreszt legbelül. Tudom, hogy nem mindig ilyenek ezek az emberek, de az a pár pillanat az ablaküvegen keresztül harmóniát teremt. A vonat pedig megy tovább, a táj és az arcok is változnak. A síkságból hirtelen dombság lesz, a fiatal pár helyett öreg bácsi és néni.Viszont a vonaton ismerősök és ismeretlenek, és senki nem változott. A gyerek zsivaj az idő elteltével hangosabb és élesebb. A zenét hangosabbra vettem hogy halljam a kedvenc számom. Lecsuktam a szemem, de még így is látom az összemosódott oszlopokat. Ez a szám előhozza az emlékeimet. Bámulatos, hogy már egy hangtól ugyan abba az állapotba kerülök mint akkor amikor legutoljára hallottam vagy éppen legelőször. Kiráz a hideg, érzem az ölelését és hogy mennyire hiányzik. És kép szakadás..Elaludtam.