Miért hiányzik az, akit elhagytunk ,vagy ő hagyott el minket? Mi képzi bennünk ezt az egyre jobban elhatalmasodó érzést?! A legtöbbünk, ebben a marcangoló kettősségben, megtörünk, nem küzdünk tovább és térden csúszva próbálunk visszatérni a régi életünkbe. Mások - az emberiség kis része - amikor már a mocskos föld közelében vannak, talpra állnak és a fényes jövőbe néznek. És, hogy miért is nehéz a csúf múlttól megszabadulni? A válasz csak ennyi: Azt hisszük az emlékeink megmentenek a fájdalomtól, és a rettegés teli valódi - nem az a csillámporos, gagyi amerikai tini film - élettől. A gyengébbek nem tudnak túl lépni, összetörnek és a felépített rémálmukban élnek tovább, miközben nem veszik észre azt, hogy a leépülésük okát, teljesen átírták. Tegyük fel, az erősebbik fél eközben küzd és eljön a nyers és kemény felismerés, hogy az a személy akiért eddig keservesen vágyódott már nem kell neki. A silány rózsaszín köd elmúlik,és helyébe egy megerősödött tudat kerül. Ennek a hitvány küzdelemnek egyszer véget vett valami? Nem. Ez a körforgás a születéssel kezdődik és a halállal végződik.. Az erőtlenek elesnek és nem tanulnak semmit, a keményebb fél pedig segít, hogy akik elestek, fel tudjanak állni.