A fájdalmon elnehezítette testem. Mintha súlyos köveket raktak volna rám. A keserűség, mint valami fekete árny a sötétből, belém költözött. Erre az érzésre nincs megfelelő szó. Semelyik melléknév nem tudja visszaadni azt a kínt, ami elhatalmasodott rajtam. Újra azt éreztem, hogy egyedül vagyok, hiába állt előttem. Lelkem mélyén összezuhantam. Ő is fájdalmat okozott… olyat, mint Én neki. Sós könnycseppek utat törtek maguknak, bármennyire is próbáltam megakadályozni. Nem akartam hogy ismét lássa a gyengeségem. Ahol ültem épp ráláttam a holdra. Miközben néztem a düh és a keserűség egyre jobban kezdett a felszínre törni, de én csak ültem csendben. Elfordultam tőle, hogy ne lássa az arcom. Ismer már jól, tudja minden apró rezdülésem okát. Értéktelennek éreztem magam, olyannak aki senkinek nem kell, mint egy rongycsomó, amit félredobtak a sarokba...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése