múltam a jelenem

Hajnali 4. Hétfő.

Az üres szobát szuszogásunk töltötte be. Kérleltem, hogy maradjon még. Kértem, hogy ne hagyjon egyedül. Kibontotta szorító és biztonságot adó ölelésem – az a mozdulat, egy örökkévalóságnak tűnt – lenyúlt a fa padlóra ledobott pulcsijáért. Miközben öltözött én fejemre húztam a takarót, nem akartam látni, hogy készülődik és itt hagy. Levette rólam a plédet majd hozzám bújt, megremegett mikor megsimogatta kipirosodott arcom. Ez hatalmas nyugodtsággal töltött el, ha már mást nem is mond, legalább megremeg, ha csak hozzám ér. Keze finoman ért az arcomhoz, megsimította mutatóujjával az állam peremét majd körbe ment a fülemig onnan pedig vissza, majd a számat simogatta

- Mindig is odáig voltam a szádért

Csukott szemmel mosolyogtam, mindig tudott bókolni. Nem volt olyan nap, hogy ne dicsérte volna meg valamimet. Jól esett, hiszen előtte sose csinálta ezt senki. Majd hírtelen felpattan és az ajtóhoz indult. Még igen bódult állapotban volt ő is, majdnem elbotlott egy-egy ruhadarabomban. A takarót magamra tekertem és úgy szaladtam utána. Közben kerestem a kérdéseket, hiszen minden kérdésre van válasz, csak meg kell találni. Mégis mit csináltam? Miért? Mi lesz most? Ő már indulásra készen állt a bejárati ajtónál, engem nézett és meg sem mozdult. Megálltam pár méterre tőle

-          Akkor, szia! – mondtam halkan.

-          Tudod Sophie, örülök, hogy tegnap rád írtam. Hiányoztál, de félek tőled. Félek, hogy megint elhagysz. Egy olyan lánynak képzellek el, aki ha megszerzett egy pasit, akkor vele marad 1-2 hétig, amíg meg nem unja és friss préda után néz.

-          Mi majdnem 2 hónapig voltunk együtt. Szeretek veled lenni, mennyi mindent éltünk már át. – mosolyogva gondoltam vissza, az első találkozásunkra és az azóta eltelt történésekre.

Láttam rajta, ahogy kimondtam előtte is lepergett minden. A kocsikázások, amikor átment a piroson, mert annyira izgult. Nevetett és pár másodperc múlva zavartan rázta meg a fejét és tért vissza a hideg jelenbe.

-          Mennem kell. – mormogta, majd közelebb lépett és megölelt. – Hidd el, ennek még nincs vége.

Majd mikor becsukódott az ajtó, én csak ott álltam a folyosón. Mindaddig fel sem tűnt, hogy korom sötét volt. Visszabotorkáltam a szobámba, talán átestem a holt-ponton, de csak arra vágytam, hogy láthassam a nap felkeltét. Gépiesen felöltöztem, a konyhába kimenve cigaretta füst csapott meg, az előző nap főzött feketekávé, még ott volt a pulton. Egy forró kávéval kiültem az ablakpárkányra. Rágyújtottam a szerencse szálamra – egy éjszaka hihetetlen mennyi halálpálca tud elfogyni – a kávé keserű volt, reggeli szél miatt fáztam, a másnaposság kezdett hatalmába keríteni. Kétségbevonhatatlanul gyűlöltem minden élőt, mozgót, lélegzőt, és ami hangot ad ki. A nap az egyik betontömb mögött egyre élesebben, s vidámabban sütött ráadásul csípős tavaszi illattal. Felfordult a gyomrom. A sugarak bevilágították arcom és elöntött valami túlvilági érzés. Talán csak az egyedül lét hozta ki belőlem vagy egy bizonyos ember tehet róla, hogy újra és újra át akarom élni ezt az érzést. Igaz még nem tudom biztosan mi is az…

Így maradt meg, az a furcsa tavaszi hajnal, ilyen erősen és kitörölhetetlenül.