Kertész

A Virág. Hatalmas, smaragdszín levelekkel és apró, halványan tündöklő bíbor-szirmokkal, melyek nem a legszebbek, ám épp elegek ahhoz, hogy felkeltség valaki figyelmét. Az a valaki le fog téged szakítani, gyökerestől tép majd ki a földből, de amikor lehullatod szirmaidat, értéktelenné válsz számára, eldob, és bármennyire tudod, hogy ez az ember nem érdemelt meg téged, kicsit meghalsz. A napok majd telnek, az évszakok változnak, rengetegen lépkednek el melletted, felvesznek, megcsodálnak, visszaejtenek, te pedig minden egyes alkalommal vesztesz tündöklésedből, amikor jön egy másik ember. Ez az ember hazavisz, finom mozdulatokkal ültet cserépbe, az íróasztalára helyez, gyomlál, gondoz, minden nap bőségesen meglocsol, hogy ússz a vízben és a boldogságban. Idővel rájössz, hogy előző gazdád semmi volt hozzá képest. Hirtelen azonban lekerülsz az íróasztalról, át, máshová, a locsolások elmaradnak, gazdád már nem ül le olyan gyakran hozzád, hogy csak nézzen. Nem érted, mi történhetett, aztán meglátod az íróasztalon pompázó, másik növényt. Majd belehervadsz az irigységbe, a szirmok ismét hullani kezdenek, ragyogásod alábbhagy, és akkor fognak, és ismét kihajítanak. Miért csinálják ezt az emberek? Miért tesznek cserépbe egy virágot, hogy utána hagyják szó nélkül elhervadni? Miért édesgetünk magunkhoz személyeket, akiket úgyis ellökünk magunktól? Miért okozunk ennyi fájdalmat?

Újabb napok, hetek, hónapok, évszakok, az emberek különböző okok miatt fognak felvenni, hogy aztán visszadobjanak, és te lehullajtsd szirmaid. A körforgás látszólag örök, és minden egyes ilyen alkalommal egy szirommal kevesebb nő rajtad.

Már épp feladnád, aztán egyszer eljön Ő. A virágok úgy suttogják, A Kertész. Aki ilyen megviselten, csapzottan, ragyogás nélkül is meg fog látni a szemétdomb tetején, hogy aztán hazavigyen, cserép helyett a kertben ültessen el, a többi virág közé. De attól a naptól kezdve különleges leszel. Minden nap ragyogni fogsz, ő pedig minden nap ki fog menni a kertbe, beszélni fog hozzád. Ő lesz az. Hazatalálsz.