Szeretnék minden nap úgy ülni le a székre, az ajtóval szemben, hogy minden pillanatom pillangóvihar legyen a gyomromban, hogy állandóan attól féljek, mikor lépsz be az ajtón, mikor tölti ki az üres, fehér ajtókeretet egy vészjósló, tollas-szárnyas árny, hogy minden lépésemet ahhoz a tudathoz igazítsam, hogy bármelyik ablakból figyelhetsz, hogy minden szavamat akként mondjam, hogy tudom, bármelyik sarokban állhatsz. Hogy ha meghallom a lélegzeted a hátam mögött, a nyakam közelében, ijedten-boldogan kaphassam hátra a fejem, hogy a hideg, ami belőled árad, mint amikor fagyos időben valaki a meleg szobába lép, a bőrömön át, a pólusaimon át a húsomba marjon, forróságba átcsapó fagyhalállá váljon. Úgy szeretnék élni, hogy néha bujkáljak előled, utcák-folyosók kiszögelléseibe, mások háta mögé, mások kabátja alá, mások retinájába. Épp csak annyira, hogy lásd ellibbenő vörös hajam, s hogy én lássam, követsz-e. Úgy szeretnék élni, hogy ne csak ajkad lángoló remegését lássam, de a mosolyod, a kócos tincseid is lássam. A kezed ne csak simogasson, de hajtincset csavarjon, szemüveget igazítson, gombot, cipzárt, kapucnit, tollat fogjon, ceruzát, egeret, könyvet lapozzon, ökölbe szoruljon, a kezemet szorítsa, látni akarlak megcsúszni, majdnem és igazán elesni, az öledbe kapni, fotózni, cipőt befűzni, gitározni, sebet leragasztani...
Látni akarlak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése