2012. június 30., szombat
2012. június 25., hétfő
2012. június 24., vasárnap
Kertész
A Virág. Hatalmas, smaragdszín levelekkel és apró, halványan tündöklő bíbor-szirmokkal, melyek nem a legszebbek, ám épp elegek ahhoz, hogy felkeltség valaki figyelmét. Az a valaki le fog téged szakítani, gyökerestől tép majd ki a földből, de amikor lehullatod szirmaidat, értéktelenné válsz számára, eldob, és bármennyire tudod, hogy ez az ember nem érdemelt meg téged, kicsit meghalsz. A napok majd telnek, az évszakok változnak, rengetegen lépkednek el melletted, felvesznek, megcsodálnak, visszaejtenek, te pedig minden egyes alkalommal vesztesz tündöklésedből, amikor jön egy másik ember. Ez az ember hazavisz, finom mozdulatokkal ültet cserépbe, az íróasztalára helyez, gyomlál, gondoz, minden nap bőségesen meglocsol, hogy ússz a vízben és a boldogságban. Idővel rájössz, hogy előző gazdád semmi volt hozzá képest. Hirtelen azonban lekerülsz az íróasztalról, át, máshová, a locsolások elmaradnak, gazdád már nem ül le olyan gyakran hozzád, hogy csak nézzen. Nem érted, mi történhetett, aztán meglátod az íróasztalon pompázó, másik növényt. Majd belehervadsz az irigységbe, a szirmok ismét hullani kezdenek, ragyogásod alábbhagy, és akkor fognak, és ismét kihajítanak. Miért csinálják ezt az emberek? Miért tesznek cserépbe egy virágot, hogy utána hagyják szó nélkül elhervadni? Miért édesgetünk magunkhoz személyeket, akiket úgyis ellökünk magunktól? Miért okozunk ennyi fájdalmat?
Újabb napok, hetek, hónapok, évszakok, az emberek különböző okok miatt fognak felvenni, hogy aztán visszadobjanak, és te lehullajtsd szirmaid. A körforgás látszólag örök, és minden egyes ilyen alkalommal egy szirommal kevesebb nő rajtad.
Már épp feladnád, aztán egyszer eljön Ő. A virágok úgy suttogják, A Kertész. Aki ilyen megviselten, csapzottan, ragyogás nélkül is meg fog látni a szemétdomb tetején, hogy aztán hazavigyen, cserép helyett a kertben ültessen el, a többi virág közé. De attól a naptól kezdve különleges leszel. Minden nap ragyogni fogsz, ő pedig minden nap ki fog menni a kertbe, beszélni fog hozzád. Ő lesz az. Hazatalálsz.
Varró Dániel
Nem akarok veszekedni veled, életem, csak eltérő a nyelvszemléletem. De mire ezt kimondom, a vita kulturált hangneme addigra persze megszűnt, - és már rég veszekszünk, - mert te úgy érzed, hogy neked esek, - pedig csak a vitastílusom az, ami az átlagosnál kicsit hevesebb, - én meg azt veszem zokon, - hogy mért azon lovagolsz, hogy hogy mondom, és nem amiket mondok, azokon, - szóval a ló velünk eléggé elszaladt, - a cérna elszakadt, - és áll a bál, - és már egyikünk sem érvel, csak sértetten hallgat, vagy ordibál, - míg végül elvágjuk a csomót, ezt a gordiuszit, - és adunk egymásnak egy puszit.
2012. június 22., péntek
álom
Az álmomban katonai kiképző tárborban voltunk. Ott voltál Te is, ugyan olyan jóképű és nagyszájú – talán ez is okozta veszted – a szobákban dohos illat terjengett, barna és zöld színek uraltak mindent. Sürgés-forgás, zavaros képek, elvesztél, elvesztem. A kiképző tisztünk – nevezzük így, mert konkrétan nem tudom sajnos a rangokat – őrült volt, egy sorba állított minket, majd elővett egy fapálcát a végét kiéleztette – talán a csontos mellkas volt a fétise – mindenki mellkasát végig nézte. Akinek nem talált sok csontot, vájt magának a botjával. Mindenhol vér, félelem, sötétség. A következő helyszín egy szoba, az emberek fáradtságtól kidőlve alszanak. Szúnyoghálón keresztül látom őket. Kérdésre nyitottam volna a szám, végül csak a nevedet ismételgettem kétségbeesve. Sehol sem találtalak. A választ mintha fejemben hallottam volna.
- Nincs itt. Visszabeszélt, nem tett eleget a parancsnak, körbevágták a száját – mondta egy fiú.
Sírva fakadtam, fájdalmat éreztem.
Felriadva az arcom könnyes volt.
Fényben úszunk, minden részünk utoljára szép
El sem hiszem, hogy vége az iskolának, és elkezdődött a nyár. Az a barnulós, napszemüvegben sétálós, bőrkoptatós, úton mezítláb szaladós, szúnyogriasztótól illatozó, dinnye-evős, fesztiválozós, koncertekre járós, fűben heverős, kullancs-ellenőrizgetős, pléd-leterítős, hűtött sör ivós, Keletibe fürdős, hullócsillag-nézős, naptejes, fürdőruhába bújtatott nyár!
2012. június 17., vasárnap
2012. június 14., csütörtök
Egy fekete Marlboro-t szeretnék.
Esős nyári reggelre ébredtem, az ágyban fekve hallgattam, ahogy az esőcseppek nagy koppanással érnek földet a koszos ablakpárkányon.
- Bassza meg! - nyöszörögtem, és mintha több kilós súlyt cipelnék, kimásztam a takaró alól.
9-10 óra körül járhatott, a lakás üres volt, hosszú folyosóra kilépve megpillantottam a tükörképem – az előszobát már csak tükörteremnek hívom – felpuffadt, vérerekkel tarkított, nagy mandula szemek, fekete szemfesték a homlokomtól az államig maszatolódva-
- Hmm, igazán megnyerő a külsőd. – vettetem oda a tükörben álló lánynak.
Nem is tudom mit vártam, talán hogy válaszol, hogy „nyugi ez csak képzelgés”. Mégsem kaptam választ. A konyhába menve kávé és péksütemény illat csapta meg orrom, a bocis bögrémen egy üzenet volt felragasztva. „Miért?”. Összegyűrve a mosogatóba dobtam a sárga cetlit, majd kinyitottam az ablakot. A beáramló friss levegő és az eső illat felüdített. Azt kívántam, bárcsak a zivatar elmosta volna a gondjaimat, az érzelmeket, a dühöt.
- Jól vagy? – kérdezte köszönés helyett
- Persze, lejárattam magam mindenki előtt. Tipikus Sophie kapcsolat. Mennyi is volt 2 hónap? – kínosan nevettem, majd szürcsöltem tovább a meleg feketét.
- Nem értem miért vagy, így ki… Jobbat is találsz. – hallottam hangjában a szánalmat és a cinizmust.
Megremegtem, mindig ez a válasza, ha véget ér egy-egy kapcsolatom. Csak ez cseng a fülemben „jobbat”. Mégis, mit jelent ez? Rendesebbet? Aki nyalja seggem? Aki papucs?
- Nem érted az egészet. Nem nőttél fel… - mondtam, tudtam ez egy újabb veszekedéshez fog vezetni, ami az így is széthulló barátságunkra nézve, nem túl jó – Ugyan már Sara, imádsz a fiúkkal drámázni, szereted hallani, ha neked adnak igazat!
- Hogy jön ez ide? Legalább én meg tudom tartani a fiúkat… - éreztem mit fog mondani „nem úgy, mint te”. Úgy is történt.
Szó szót követett, majd leraktam a régi telefonkagylót. Az agyam újabb nikotin adag után kiáltozott, mivel cigarettás dobozom üresen feküdt a márvány konyhapulton, így nem volt más lehetőségem. Ki kellett bújnom biztonságot adó vackomból.
A tükör még mindig azt a lányt mutatta, aki fél órája állt előtte. Hajamat laza kontyba fogtam, fehér bő felsőt és fekete nadrágomban útnak indultam. A kisboltig való utat 5 perc alatt meg lehet tenni, a boltocska semmit sem változott az évek során. Piros táblája már megkopott, de még a felirat kiolvasható.
- Egy fekete Marlboro-t szeretnék – mondtam a mosolygós eladófiúnak, majd türelmetlenül, ujjaimmal dobolni kezdtem a pulton.
- Tudod, hogy a dohányzás halálhoz vezet? –nézett mélyen a szemembe és nem mozdult.
- Igen, mondták már páran – feleltem semlegesen, majd rápillantottam a srác névtáblájára.
- És, hogy fájdalmas lesz? – mosolygott tovább és leült a pénztár mögötti székre
- John ugye? Igen fájdalmas lassú halálhoz vezet, és még sorolhatnám, de ha csak nem a fekete Marlboro-s dobozról olvasod le, amit meg szeretnék venni, akkor cseppet sem érdekel. – mondtam dühödten, amivel kicsit megrémiszthettem, meghátrált majd a cigarettás polcról levette a kért árut. Miközben beütötte az árát, próbált közeledni felém.
- Ha már te tudod a nevem, én is megtudhatnám a tiédet? – kivillantotta tökéletesnek tűnő fogsorát.
- Neked kötelezően van feltüntetve, különben nem kérdezném meg.
- Hmm – nyelt egyet, majd felém nyújtotta a cigarettát – 740-en lesz.
Fizetés után kilépve a boltból rágyújtottam. Éreztem, ahogy a tüdőm megtelik füsttel. Leültem az útpadkára. John pár pillanat múlva mellettem foglalt helyet, levette névtábláját.
- Szervusz, John Taylor vagyok. Megkérdezhetném a neved? –kezet nyújtott, majd nevetett, és rágyújtott.
- Neked nem dolgoznod kéne? – kérdeztem meglepődve
- Szünetet tartok.
Elmosolyodtam, valahol tetszett, hogy John próbálkozik, talán szívesen fogadtam volna közeledését.
- Rossz időben találkoztunk. – mondtam halkan.
- Ja, eléggé, reggel esett is. – felelt iróniával a hangjában.
- Ha-ha, mennem kell. – álltam fel és az út másik oldalára pöcköltem a csikket.
- Várj, izé, rosszul adtam vissza.
És kezembe nyomta a 740Ft-ot, az 500-on csak ennyit találtam „Nem minden fiú olyan, mint aki eldobott”. Amire felnéztem John eltűnt, a boltban pedig a megszokott idős néni nézett kifelé.
2012. június 13., szerda
take care
Tudom, hogy régen írtam, képtelen vagyok rá. Egyrészt szinte csak aludni járok haza, megváltozott minden. Régen órákat voltam képes itthon lenni, most pedig… alig várom, hogy kiszabaduljak innen. Mire hazajövök, a testemet teljesen kizsigerelem, erőtlen lettem. Képtelen vagyok küzdeni és lassan úgy érzem, a testem feladja. Novellaírás folyamatban.
2012. június 10., vasárnap
azt hiszem megbolondultam
Összeütődnek a falemezek, s az idegen, fémes csörrenés helyett egy kusza, meleg dallam emelkedik fel a sötétben, ráérősen hullámzik a falak között, az ablakhoz röppen, de visszalebeg, rátelepedik a válladra, belegabalyodik a hajadba, nevetve kapálózik, te kócos leszel, bosszankodsz, szélesebbre tárod az ablakot, hadonászol, törülközővel és légycsapóval próbálkozol, majd puszta kézzel, dühösen, az ablakon behull az ég, cseppjei végiggördülnek az arcodon, a nyakadon, a válladon, megborzongsz, s épp becsukni készülsz az ablakot - a hangocska kiröppen, arcán nyoma sincs a csínynek, csak elszánt önérzet és gyermeki harag, te meg ijedten, megbabonázva állsz ott, egyik kezed kinyújtva, hogy elérd a kilincset, szemedben fényes-fájdalmas felismerés, tekintetedet nem tudod elszakítani a szilánkokra hulló, de még mindig édes-langyosan, puhán koppanó hangmanóról, de lépésemre megrezzensz, sietve becsukod az ablakot, ölelnél - de én akkor már csak fakó lámpafény vagyok.
Dear John,
Kedves John!
Annyi mindent szeretnék neked mondani, de nem is tudom, hol kezdjem. Talán azzal, hogy szeretlek? Vagy hogy a veled töltött napok voltak a legboldogabbak életemben? Vagy hogy az alatt a rövid idő alatt, amióta megismertelek, arra jutottam, hogy nekünk együtt kell maradnunk? Ez mind leírhatnám, és mind igaz is volna, de ahogy újra elolvastam, csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak veled lehetnék, foghatnám a kezed, és láthatnám a ravaszkás mosolyodat.
Tudom, hogy mostantól ezerszer át fogom élni az együtt töltött napokat. Hallani fogom a nevetésedet, látni fogom az arcodat, és érezni fogom, ahogy megölelsz. Mindez hiányozni fog, jobban, mint képzelnéd. Igazi úriember vagy John, és ezt nagyon nagyra értékelem benned. Amikor együtt voltunk, sosem erőltetted, hogy együtt aludjunk, és el sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez nekem. Mindez csak még különlegessé teszi a kapcsolatunkat, és mindig így szeretnék emlékezni a veled töltött időre. Akár egy tiszta, hófehér, lélegzetelállítóan gyönyörű fénysugárra.
Mindennap gondolni fogok rád. Egy kicsit félek attól, hogy egyszer majd nem így fogsz érezni irántam, és hogy el fogod felejteni mindazt, ami köztünk történt. Úgyhogy a következőt találtam ki: bárhol is légy a világban, és bármi történjék az életedben, szeretném, ha minden teliholdkor – mint amikor először találkoztunk – feltekintenél az égen a holdra. Azt szeretném, ha ilyenkor mindig rám gondolnál és arra a hétre, amelyet együtt töltöttünk, mert bárhol s leszel, és bármi történjék velem az életben, én pontosan ezt fogom tenni. Ha nem lehetünk együtt, legalább ez kössön össze bennünket, és így talán képesek leszünk örökre együtt maradni.
Szeretlek John Tyree, és nem hagyom, hogy megfeledkezz az ígéretről, amelyet egyszer tettél nekem. Ha visszajössz, hozzád megyek feleségül. Ha nem tartod be az ígéretedet, összetöröd a szívem.
Szeretlek,
Savannah
Erőteljesen azon vagyok, hogy írjak. komolyan, már napok óta él bennem a különös elhatározás, és most igen! Erőt vettem magamon és pötyögök is szorgosan, mégsem tudom a szavakat egy rendezett mondatba terelni. Bekapcsoltam egy kis lusta, dürümdürüm zenét, a paradise circust, azt hallgatom, kissé álmosan pislogok és felkészítem magam az elkövetkező napokra.
2012. június 3., vasárnap
Egy pillanatért harcolva… Mikor végre minden rólunk szólna…
Egyetlen pillanat, remélem, így marad, nem kell az áradat, elég lesz egy szavad, egyetlen pillanat, remélem, megmarad, mi először megmentett, legvégül elragad.
2012. június 1., péntek
vagyok az élő suhanás, vagyok az élő zuhanás
Visszavágyom. Drága napváros miért hiányzol ennyire? Otthonomnak érezlek, a Tisza parti lépcsők, a Dóm téren való sörözés, a kis szűk, macskaköves utcák. Hívnak, érzem. Boldogságot akarok, ismeretlen embereket és megnyugvást. Kérlek rejts el kedves suncity.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)