Amióta hazajöttem tőled érzem magamon a parfümöd illatát. Amit már lassan 2 éve imádok. Hátborzongató, összeszorult gyomorral ülök a bőrszékemben, a sötét szobában, melyet csak a laptopom halvány fénye világít be. Most nézz rám, sírok, mint egy gyerek, akarva akaratlanul miattad. Saját magamnak okozok fájdalmat, az illatod minden egyes alkalommal felidéz mindent, annyira fáj, annyira vágyom arra, amit ma visszautasítottam. De nem akarok utolsó utolsót, én ezt mindig akarom, még akkor is ha nem. Úgy érzem, nem tudlak megérinteni elégszer, hogy elvesztésed ne fájjon ismét annyira. Hiányzol bassza meg, hiányzol és tudom nem kéne. A kérdés mindannyiszor ott tekergőzik a nyelvemen, akár egy mérges kígyó, érzem, ahogy a nyálkás pikkelyek fogaim súrolják: miért nem szeretsz már? Végül még sem teszem fel, csak ott gubbasztok melletted, csendben a padon és megkérlek, hogy ölelj át. Próbálok kiáltani, hogy vedd már észre mekkora baj van velem, de mikor rám nézel csak sóhajtasz egyet, mindeközben szívem babszem méretűre zsugorodik és tartom magam a megbeszélthez. Legszívesebben az öledben ülve magamhoz szorítanálak és a mellkasodba olvadva zokognék el neked mindent: Csak azt szeretném, ha a szemembe nézve győznél meg arról, hogy butaság az egész. Őrültség az összes kis rohadt gondolat, ami a fejembe költözött! Hogy figyelj, csak én nagyon szeretnélek szeretni – mondanám hüppögve. Erre te csak fejedet csóválnád, majd megcsókolnál, miközben ujjaiddal letörölnéd az arcomon száguldó kövér könnycseppeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése