Nincsenek érzések.
Ott, abban a kis körben még voltak, remegett a karom, a
pillangók bukfenceket vetettek a gyomromban. De ugyan, mi ez? Figyelsz.
Figyellek. Egy cseppet olyan, mintha csöndben, a fák mögül tennéd, egy kicsit
megborzongok, ha a gitárhúrokat pengető ujjaidra gondolok vagy a könyveidre a
kezedben. Te vagy az egyetlen olyan az életemben. Úgy értem, a valódi életemben.
Tudom, hogy nem lesz semmi. Bár nevetnem kell, mert erre
már nem tenném a nyakam.
De ez nem olyan. Igazából, nem tudom, milyen ez.
Érdekelsz, hogy érdekeljen valaki. És közben egyáltalán
nem erről van szó. Pedig lehet. Lehet, hogy csak ki vagyok éhezve a szeretetre,
a törődésre, valaki ölelő karjára, puha szavaira, csillogó szemére, a lepkékre
a hasamban, az érzésre, a reményre, a várakozásra. Lehet, hogy csak
hallucináció ez is, mint annyi minden ebben az évben.
De ha az is... Legalább írni tudok róla. Nem szépen.
Rondán. Összekuszált, tele maszlaggal, fujj. Igazából az a helyzet, hogy...
Hogy nem érzem helyesnek. Nem érzem helyesnek, ha érzek. Mert volt már, hogy
"Hé, talán ő!" - de aztán jött, hogy "Nem, senki sem.".
Most csak vagyok. Maradok a lány, akitől megkérdezted, hogy
"Te nem vagy egyszerű eset, igaz?". Maradok a lány, aki a padból
figyeli az eseményeket, akire rávillan a tekinteted. Én én vagyok, te te vagy.
Mi nem vagyunk.
Nem akarok Mi-t, senkivel, mert akivel akartam, az soha
nem akarta, és nem tudom; két évre ennyi szerelmi tragédiás történet elég is
lesz, köszönjük, tapsot kérünk, meghajlás, függöny!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése