A piros esernyő

Ann magas sarkú cipőjében ütemesen kopogva suhan végig a kihalt sétálóutcán, ide-oda cikázik, hogy kikerülje a pocsolyákat, de felhagy a próbálkozással, a csizmája apró résein már így is befolyt a víz. - Bassza meg! – szitkozódik hangosan.

 Zuhog. Piros esernyője nyújt védelmet a hideg cseppek ellen. Utolsó töltött cigarettája szinte égeti zsebét, de gyújtó hiányában várnia kell. Már csak arra tud gondolni, hogy hazaérve ledobja magáról az elázott ruhadarabjait és belebújjon kötött, méregzöld pulcsijába és a gőzölgő tea mellett rágyújthasson. Egyedül él, mindenkit elüldözött maga mellől az évek során, hol szándékosan, hol szándék nélkül. Az eső felerősödik, Ann az arca elé tartva ernyőjét halad tovább és a gondolataiba mered. Sosem kedvelte a decemberi esőt, ilyenkor még inkább előjön a depresszív hajlama és minden, amit mélyen elnyom magában a jobb napokon. Ujjai vörös színt öltöttek, balkezét a zsebébe mélyesztette, hogy egy kis emberi színt kapjon kézfeje. Még dermedt ujjaival is kitapintotta cigarettáját. Ajkait rágcsálva próbál ellenállni, hisz már nem sokat kell sétálnia hazáig. Szemét lecsukva megy tovább, jól ismeri már az utat, hányszor ment így haza egy átmulatott éjszakáról. Egy dalocskát játszott le folyamatosan az agyában, járása felgyorsul. Szinte csak lábujjai érik a földet. Majd hírtelen esernyője az arcának ütődik, kinyitotta szemét és a piros anyagon át, egy sötét alakot vél felfedezni. Rémülten kapja el arca elől az ernyőt.

-          Elnézést! – szólal meg Ann, hangja halovány, ha egy kocsi ment volna el, csak az ajkairól lehetett volna leolvasni.

-          Ó kérem, ön ne haragudjon. Hisz, én mentem magának. – válaszolja a férfi. Erőteljes mély hangjával betölti a csendet. Kapucnija alig véd valamit. Homlokára tapadt tincsei és ruhája alapján már régóta sétálhat.

Ann a férfi barna szemébe néz. Felkeltette érdeklődését a férfi. Éjfél körül járhat, ilyen tájt nem sokan mászkálnak erre, főleg nem ebben a zord időben.

-          Kér..kéri az esernyőm? – torkán akadt szavakat nehezen nyögi ki.

A férfi közben Ann ernyője alá áll, alig van köztük pár centi, ha előrébb hajtaná a fejét az orruk még össze is érne.

-          Már így is eláztam, önnek nagyobb szüksége van rá.

Néma csönd borul rájuk, csak állnak egymással szemben és nem mozdulnak. A férfi Ann szemeibe réved.  Majd farzsebébe nyúl.

-          Tessék – és Ann zsebébe helyezi öngyújtóját – erre is szüksége van.

Kilép az esernyő alól, kapucniját a fejébe húzva, tűnik el a hosszú, sötét utcán. Ann szavai elakadnak, majd a férfi után nézve csak a szitáló esőcseppeket látja. Hüledezve sétál tovább, megrázva fejét arra gondol, biztos csak képzelődik. Nem ez lenne az első eset. Piros ernyőjét újra maga elé tartva siet tovább, és kitörli agyából az előbbi jelenetet. Mint általában a képzelgések után teszi.

Lakására érve, leveszi vizes ruháit és cigarettáját keresve, ledöbbenve mered a tenyerében lévő öngyújtóra.

A férfié. Ann névvel gravíroztatva.

-          K..kö..köszönöm. – dadogja és az ablakon át megpillantja. Őt.