El akarom mondani

El akarom mondani, milyen volt. Hogy rohantam előlük, mennyire féltem, mennyire gyűlöltem, mennyire fájt és mennyire nem értettem. El akarom mondani, hogy most nem érzek semmit, elfelejtettem, mi volt annyira különleges, miért húz valami megmagyarázhatatlanul hozzá. El akarom mondani, hogy a szerelem, mint olyan, leírta magát előttem és hánynom kell, ha arra gondolok, hogy valaki hozzám ér, mármint úgy, hogy tudom, akar tőlem valamit. El akarom mondani, hogy elfogytak a szavaim, nem megy már, mert valamit lekattintottam magamban, ami bezárta az ajtókat, eltűntek a gondolataim, nincs mitől szenvedni, nincs miről beszélni. El akarom mondani, hogyan beszéltem vele aznap este vagy miért mentem oda hozzá. Azt akarom, hogy fájjon neki, azt akarom, hogy fájjon nekem, azt akarom, hogy örökké emlékezzek és azt, ahogy végre megértse, milyenné tette a világot egyetlen mondatával.

Közben pedig mellette akarok feküdni, csak elsuttogni halkan a szavakat, megmutatni neki a már alig látszó hegeket, elhüppögni az összes fájdalmam, az összes mocskos kis titkom és reményem, mindent, amit bánok, mindent, amit imádok. Mellé akarok bújni, de nem hagyni, hogy megcsókoljon, csak élvezni, hogy közel van. Mert nem érzek semmit. Mert csak üresség van bennem, a tudat, hogy elveszítettem, ha nem is teljesen és nem is úgy igazán, de valamilyen szinten igen.

Ő az, de mégsem. Tudom, hogy ha újra lennénk, ő meg én, már cseppet sem ugyanaz lenne. És mikor egymásra találtunk ismét, istenem, én imádtam, de olyan... Kezdődésnek tűnik. Mintha. Mintha közünk lenne egymáshoz, úgy igazán és mindenhogyan. Én pedig gyűlölöm a gondolatot, hogy függnöm kell tőle. Még mindig. Még így is. Mindenhogy.

Nem, nem. Valójában a tudatot gyűlölöm, hogy szerethető vagy elviselhető vagyok, olyan, akire szükség van. Mert én... Mert én idióta vagyok, a helyzet az. Nem hiszem el, hogy az önellentmondás még most sem múlt el. 
Baszottul meg akarom vágni magam, de eltüntettem a pengémet és egyébként is, gyenge dolog az ilyesmi. De ha egyszer szívből utálom azt a lányt, aki vagyok? Koplalnom kéne és megdöglenem. Ennyi az életem. De eszem, ezért mocskos vagyok, érzek, már amikor, ezért meg hülye. És még mindig róla szólnak a dolgaim, pedig el kellett volna szakadnom. Itt volt a huszonharmadika – két éve, hogy az a szakíthatatlan fonál a szívünk köré tekeredett.

Annyira értelmetlen. Annyira utálom az egészet. Annyira nem akartam így.