Csodálatos figyelni, ahogy a mások által fontosnak vélt élet-részletek eltörpülnek, hogy a mindennapok kizuhannak belőlem és összefolynak valami ingoványosan biztonságos mindennapi egyszerűségbe. A jegyek, az elmaradt órák, a felszínes beszélgetések világa puha, meleg köddé változik, magába szippant, s én ülök benne mozdulatlanul, szótlanul, hivalkodóan másképp, mint a többiek. Mégis ott vagyok, benne vagyok, általa lélegzem és - ha akarom, ha nem - részévé válok. Csak épp kezelni nem tudom. Csak épp minduntalan kilóg belőle egy-egy hajszálam, egy-egy ujjbegyem.

És ott vannak a vöröses délutánok, kávégőzben, cigifüstben, vagy épp csak egy nagy pohár vízzel. Ott vannak az össze-vissza emberek az össze-vissza székeken, a doromboló, zúgássá halványuló mondatok, hangok, boldogságok és problémák, a sok felszínes és komoly gondolat, a mindennapok egy másik formája - egy másik, formátlanabb, színesebb formája.

És ott vannak az otthoni alkonyok és éjszakák, hidegen, remegőn, a gondolatok átáztatott, jéghideg törülközőjébe csavarva, amikor sötétedéskor inkább alszom, mint elmerüljek önmagamban, így éjszakára alig marad álmom, reggel pedig halálosan fáradt vagyok... Pupilláimban az elképzelt ölelések melegével, bőrömön a képzelt és újra és újra visszaidézett érintések égető, fájdalmas gyönyörével lépek ki az utcára.