Nagy kövér esőcseppek folytak végig az ablakon. Csak az utcai lámpa fénye és a néha felvillanó villámok ragyogása adott egy kis világosságot a sötét szobában. Az ablak alatti kis szekrényre felülve figyelte a szürke panelházakat. A távoli szobák lámpa fényét vagy a tévé kékes villódzását. Félre értés ne essék, nem egy beteges kukkoló csak az-az egyetlen hely kis szobájában ahol megnyugszik. - amióta felszerelték a redőnyt sosem húzta le, úgy érzi olyankor magát, mint egy dobozban. Elzárva a külvilágtól, olyasmi, mint egy összecsukható Barbie-ház, ha kinyitják, rácsodálkozol a külvilágra. Fények, mozgás, emberek és állatok, viszont ha becsukódik elnyelő sötétség vesz körül. Magadra maradsz - Csak egy zene ment folyamatosan, az öreg poros lejátszó már csak ezt tudja lejátszani, persze ha vette volna a fáradtságot, hogy kitakarítsa, biztos be tudott volna rakni valami mást… valami újat, amit mostanában „zenének” hívnak. Talán Vivaldi mehetett.
Gyűlölte, tudta, jól ha komolyzenét hallgat, akkor a lelki sebei felnyílnak és írni fog. Író volt vagy miféle, de amióta szerelmes lett, de úgy igazán, képtelen volt egy szót is írni, ahányszor magához vette tollát és gyűrött füzetét a szavak - mint amikor ősszel a sárgás elszáradt faleveleket felkapja a szél és messzire repíti – kitörlődtek elméjéből. Annyi mindent meg szeretett volna osztani a füzetével. Boldogságot, nevetést és pici féltékenykedést, de még sem ment neki. Kivéve azt az esős menydörgős napot. Mintha tollát nem is ő irányítaná, írt és írt. Elején még csak egy sima naplóbejegyzésnek indult végül egy levél lett. Órákat írhatott, a sok fájdalom és öröm most már papíron. Voltak ott könnyek lesznek is még, mosolyok és nevetések. Ahogy befejezte a levelet az utolsó betűjénél a zenelejátszó leállt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése