Ahányszor csak az oldaladra
mennék ez fogad, minden egyes nap megnézem, hátha csak egy rossz álom volt,
hátha megint látom a chat ablakban a nevedet és mellette a zöld köröcskét. Magamat
hibáztatom. Kitöltöm a kávét.
Emlékszel? Azért írtál rám,
mert velem álmodtál, álmok, ami vágyakat fejeznek ki. Durva, testi vágyakat.
Olyanokat, amelyek ha a nap bármely szakában eszedbe jutnak, elvörösödsz, és az
illetőre azután pár hétig képtelen vagy ránézni. Most még is azt kívánom, bár rád
nézhetnék.
Az első korty. A testem
ujjong. A hó nagy pelyhekben szállingózik, miközben a barna lötty egyre csak
ömlik a számba. A zene felerősödik, szívem ritmusra dobban. Az utcán elhaladó
emberek, akiket az ablakból bámulok, a kávé szürcsölése közben, valahogy
szimpatikusabbak lesznek.
Végezetül, vannak azok a
rettenetes Dante-álmok, amik arra figyelmeztetnek: rossz úton haladsz,
letértél! Felidéződnek azok a helyzetek, amikben rossz döntést hoztál.
Rámutatnak egy beszélgetésfoszlányra, aminek akkor még kevés jelentőséget
tulajdonítottál.
Ilyenkor szoktak megjelenni a
matematika tanárok, akik fejcsóválva írják be a rosszabb jegyet. Ezek
következtében felkelsz, odakuporodsz az asztalodhoz, hogy éjjeli háromkor
elkezdd tanulni a holnapi dolgozatra.
A rosszabbik eset, amikor nem
a tanárod, hanem a Múltad tűnik fel, megütögeti a hátadat, bánatosan rád mered,
és megvonja a vállát: "Nézd, ezt elszúrtad. Rosszul kezeled a dolgokat. Ne
legyél ilyen. Változtass a történteken!"
Mit tudok ezekkel kezdeni? A
változtatás képtelenség. Ugyanis a változtatáshoz kettő, azaz két ember kell.
Dr. Brown sem egyedül utazott vissza a jövőbe, hogy összekuszálja a szálakat.
Margaret Mitchell is egyetért könyvében azzal, hogy nem szerethetsz valakit,
aki nem engedi, hogy szeresd.
A fekete festék őrülten csíp, ahogy
könnyeim belemossa szemembe. Tüdőmet mintha szivacsokkal bélelték volna ki, nem
kapok levegőt. A csésze felborul, tartalma az új terítőn landol. Pompás.
Kérlek, nem akarom, hogy rossz
álmok legyünk.
