ez már csak egy megfáradt test
semmi több, csupa sóhaj
meleg takaró alól feltörő
zokogás.

Tetszett a vér látványa. Ahogy a penge puha bőrömhöz ért, egyre erősödő, már-már jóleső fájdalmat okozva. Nem csuktam be a szemem, látni akartam a megduzzadt csíkokat, még könny sem szökött szemembe úgy, mint régen. Teljesen ridegnek és minden emberi érzéstől mentes lénynek éreztem magam. Pedig volt valami a lelkemben, valamelyik kis kamrába zárva. Mikor elvettem a pengét, vörös színt kapott bőröm, majd pár pillanat múlva a vér előbújt a felsebzett területen. Nem volt sok, csak épphogy megmutatta magát, de volt valami megnyugtató a látványban, mintha a vérrel együtt a bezárt fájdalmak is elhagyták volna testem. Kis részük legalábbis. Tudom-tudom, beteges, de ez marad már csak nekem.   

Annyira szükségem van rád. Elakarom hajítani jó messzire ezt az érzést. Ezt a romlott lelkem adnám neked, csak ez van már belőlem. Minden szétesik. Elvesztettelek.

Karácsony íze a számban

A forralt bor megtette hatását, felmelegítette belsőm, a szegfűszeg íze számban a borral kellemes egyveleget alkotott. A karácsony íze.

Napok óta – mit napok, hetek – a dolgok rosszabbra fordultak, folyamatosan te jársz a fejemben, erősödik a hiányod, pedig azt hittem halványodni fog. Lehet csak a tél játszik velem ilyen gonosz játékot, vagy csak épp a szeretethiány vette át agyam fölött az irányítást. Annyival könnyebb lenne, ha látnál, ha újra figyelnél rám és a rezdüléseimből tudnád, szükségem van rád.

Kérlek, ne haragudj, nem tudom mi történik velem. Nem vagyok képes írni. Nem akarok érezni. 

A piros esernyő

Ann magas sarkú cipőjében ütemesen kopogva suhan végig a kihalt sétálóutcán, ide-oda cikázik, hogy kikerülje a pocsolyákat, de felhagy a próbálkozással, a csizmája apró résein már így is befolyt a víz. - Bassza meg! – szitkozódik hangosan.

 Zuhog. Piros esernyője nyújt védelmet a hideg cseppek ellen. Utolsó töltött cigarettája szinte égeti zsebét, de gyújtó hiányában várnia kell. Már csak arra tud gondolni, hogy hazaérve ledobja magáról az elázott ruhadarabjait és belebújjon kötött, méregzöld pulcsijába és a gőzölgő tea mellett rágyújthasson. Egyedül él, mindenkit elüldözött maga mellől az évek során, hol szándékosan, hol szándék nélkül. Az eső felerősödik, Ann az arca elé tartva ernyőjét halad tovább és a gondolataiba mered. Sosem kedvelte a decemberi esőt, ilyenkor még inkább előjön a depresszív hajlama és minden, amit mélyen elnyom magában a jobb napokon. Ujjai vörös színt öltöttek, balkezét a zsebébe mélyesztette, hogy egy kis emberi színt kapjon kézfeje. Még dermedt ujjaival is kitapintotta cigarettáját. Ajkait rágcsálva próbál ellenállni, hisz már nem sokat kell sétálnia hazáig. Szemét lecsukva megy tovább, jól ismeri már az utat, hányszor ment így haza egy átmulatott éjszakáról. Egy dalocskát játszott le folyamatosan az agyában, járása felgyorsul. Szinte csak lábujjai érik a földet. Majd hírtelen esernyője az arcának ütődik, kinyitotta szemét és a piros anyagon át, egy sötét alakot vél felfedezni. Rémülten kapja el arca elől az ernyőt.

-          Elnézést! – szólal meg Ann, hangja halovány, ha egy kocsi ment volna el, csak az ajkairól lehetett volna leolvasni.

-          Ó kérem, ön ne haragudjon. Hisz, én mentem magának. – válaszolja a férfi. Erőteljes mély hangjával betölti a csendet. Kapucnija alig véd valamit. Homlokára tapadt tincsei és ruhája alapján már régóta sétálhat.

Ann a férfi barna szemébe néz. Felkeltette érdeklődését a férfi. Éjfél körül járhat, ilyen tájt nem sokan mászkálnak erre, főleg nem ebben a zord időben.

-          Kér..kéri az esernyőm? – torkán akadt szavakat nehezen nyögi ki.

A férfi közben Ann ernyője alá áll, alig van köztük pár centi, ha előrébb hajtaná a fejét az orruk még össze is érne.

-          Már így is eláztam, önnek nagyobb szüksége van rá.

Néma csönd borul rájuk, csak állnak egymással szemben és nem mozdulnak. A férfi Ann szemeibe réved.  Majd farzsebébe nyúl.

-          Tessék – és Ann zsebébe helyezi öngyújtóját – erre is szüksége van.

Kilép az esernyő alól, kapucniját a fejébe húzva, tűnik el a hosszú, sötét utcán. Ann szavai elakadnak, majd a férfi után nézve csak a szitáló esőcseppeket látja. Hüledezve sétál tovább, megrázva fejét arra gondol, biztos csak képzelődik. Nem ez lenne az első eset. Piros ernyőjét újra maga elé tartva siet tovább, és kitörli agyából az előbbi jelenetet. Mint általában a képzelgések után teszi.

Lakására érve, leveszi vizes ruháit és cigarettáját keresve, ledöbbenve mered a tenyerében lévő öngyújtóra.

A férfié. Ann névvel gravíroztatva.

-          K..kö..köszönöm. – dadogja és az ablakon át megpillantja. Őt.  

El akarom mondani

El akarom mondani, milyen volt. Hogy rohantam előlük, mennyire féltem, mennyire gyűlöltem, mennyire fájt és mennyire nem értettem. El akarom mondani, hogy most nem érzek semmit, elfelejtettem, mi volt annyira különleges, miért húz valami megmagyarázhatatlanul hozzá. El akarom mondani, hogy a szerelem, mint olyan, leírta magát előttem és hánynom kell, ha arra gondolok, hogy valaki hozzám ér, mármint úgy, hogy tudom, akar tőlem valamit. El akarom mondani, hogy elfogytak a szavaim, nem megy már, mert valamit lekattintottam magamban, ami bezárta az ajtókat, eltűntek a gondolataim, nincs mitől szenvedni, nincs miről beszélni. El akarom mondani, hogyan beszéltem vele aznap este vagy miért mentem oda hozzá. Azt akarom, hogy fájjon neki, azt akarom, hogy fájjon nekem, azt akarom, hogy örökké emlékezzek és azt, ahogy végre megértse, milyenné tette a világot egyetlen mondatával.

Közben pedig mellette akarok feküdni, csak elsuttogni halkan a szavakat, megmutatni neki a már alig látszó hegeket, elhüppögni az összes fájdalmam, az összes mocskos kis titkom és reményem, mindent, amit bánok, mindent, amit imádok. Mellé akarok bújni, de nem hagyni, hogy megcsókoljon, csak élvezni, hogy közel van. Mert nem érzek semmit. Mert csak üresség van bennem, a tudat, hogy elveszítettem, ha nem is teljesen és nem is úgy igazán, de valamilyen szinten igen.

Ő az, de mégsem. Tudom, hogy ha újra lennénk, ő meg én, már cseppet sem ugyanaz lenne. És mikor egymásra találtunk ismét, istenem, én imádtam, de olyan... Kezdődésnek tűnik. Mintha. Mintha közünk lenne egymáshoz, úgy igazán és mindenhogyan. Én pedig gyűlölöm a gondolatot, hogy függnöm kell tőle. Még mindig. Még így is. Mindenhogy.

Nem, nem. Valójában a tudatot gyűlölöm, hogy szerethető vagy elviselhető vagyok, olyan, akire szükség van. Mert én... Mert én idióta vagyok, a helyzet az. Nem hiszem el, hogy az önellentmondás még most sem múlt el. 
Baszottul meg akarom vágni magam, de eltüntettem a pengémet és egyébként is, gyenge dolog az ilyesmi. De ha egyszer szívből utálom azt a lányt, aki vagyok? Koplalnom kéne és megdöglenem. Ennyi az életem. De eszem, ezért mocskos vagyok, érzek, már amikor, ezért meg hülye. És még mindig róla szólnak a dolgaim, pedig el kellett volna szakadnom. Itt volt a huszonharmadika – két éve, hogy az a szakíthatatlan fonál a szívünk köré tekeredett.

Annyira értelmetlen. Annyira utálom az egészet. Annyira nem akartam így.

nem vagy elég jó nekem..

Vetkőztess le

A november hűvös csöndje a bőrömre folyik. Az arcom ég az este jeges leheletétől, az ujjaim dermedten pihennek zsebemben. Mélyen megőrzöm magamnak a pillanatot, amiben az utcai lámpa fénye alatt olvasok egy kopott padon ücsörögve.
Nem vagyok más, csak egy fekete kabátos lány a tömegből, egy akárki, belebugyolálva az életébe - érzésekbe, vágyakba, gondolatokba. Ki sem látszom a kívánságaimból, elveszek a jelentéktelenség érzése mellett, megszűnök, mint valódi alak, mert minden fontosabb - az elmúltak, a jelen, az eljövő -, mint az, kinek a szemébe nézel, ha hozzám beszélsz. Felépített kártyavár vagyok, ragacsos-mocskos lapokból rakosgattam össze magam, csak hogy tűnjek valakinek így, az emlékeim mögül.
Belül pedig? Üres.
De nem hiszi senki.

Néha megkérnék valakit, hogy üljön le mellém, oda, a novemberbe, arra a padra, ahol ma vártam, hogy múljon-teljen az idő. Belebámulnék seszínű szemébe, és most az egyszer nem gondolkodnék azon, ki lehet ő. Nem kérdezném, hogy érzi magát, nem hagynám, hogy megszólaljon, nem felelnék, ha kérdezne; nem akarnám megismerni. 
A kezébe adnám a magamhoz kötött minden pillanatom szalagját - húzza csak szét a csinos kis masnit, messzire, omoljon le rólam a ruha, szánkázzon végig rajtam minden feledésbe mártott, valódi hazugsággal átfestett érzésem, maradjon csak a csont és a hús, a hűvös, borzongó bőr.

Maradjon 
csak a lelkem
a téli
csöndes magányban.

olvass a sorok között

Harag
Utolsó
Sosem
Zokogás
Oltalom
Ne felejts
Hit
Árulás
Roncs
Okok
Megmarad.

öthatvankilenc

ahogy a napfény
szereti meztelenségem.
úgy húzod végig te is
ujjaid testem vonulatain.

565

egy évnyi
kézzel gyurmázott
reménység.

Csak látni akartalak

Nincs még 6 óra, de esti sötétség zuhant a városra nagy fekete fellegek fedik el a tiszta égboltot. Csak bámul ki a kocsija ablakán. Az egyik park közelében állt meg, a fák már felvették őszi ruhájukat így néhol rálát a szürke betontömbökre.

Valamelyik kis lakásban lehet, igen, talán épp ő húzta le a rolót, hogy senki ne lásson a kivilágított szobába. Talán még sötétedés előtt hazaért a bevásárlásból – ha bevásárlásnak nevezhetjük a cigaretta és sör vételét – és most a fapadlóra helyezett elhasznált foltos matracán üldögélve bagózik. Már amennyiben még cigizik, és iszik alkoholt. Sosem lehet tudni, talán már felesége is van és épp kefélnek azon a matracon. John. Évek óta nem hallott felőle, csak gondolt rá. Sokszor. Általában az utolsó találkozásukat idézi fel. Ennyi idő elteltével is érzi vállán, ahogy a férfi ujjbegyeinek érdességét. Látta maga előtt, ahogy a konyhában sürög-forog, és a kávét készíti. Majd a tejszínhabos tubussal, John sunyi módon összekente és nevetett. „Hah, megvagy” – ezt látta az arcán.

Hát persze – idézte fel most magában újra – elvette Johntól a habot és próbálta összekenni. Már akkor sem tudott veszíteni. Akkor nem, csak később. Úgy mindent. A fiú kilépett az életéből.

Lehetett volna határozottabb, nem kellett volna félnie. Talán másképp kellett volna szeretnie, hogy megtarthassa. Visszatérve az emlékképhez a John kicsavarta kezéből a tubust, majd magához vonva csókolóztak…

Átgondolatlanság volt, piti hiba melyet már milliószor elkövetett. Javítható lett volna, ha a makacsságát feladta volna, miatta. Így hát eltűntek egymás életéből, haraggal, sértetten. Voltaképpen szokásukhoz méltóan. Nem írt egyikük sem, majd csak egy fél év múlva tekert le rózsaszín, virágokkal teli biciklijével. A megbocsátás reményében. John nem volt otthon. Elköltözött, egyedül. Új tapasztalat szerzés céljából. Máig sem tudja, hogy került ki abból a városból a tudta nélkül.

Gyerekzsivaj téríti vissza a jelenbe. Csattanás, sírás, önkéntelenül is a hang felé fordul. Átutazóban van, egyetemi beiratkozását intézte, visszafelé jövet itt ragadt a nagy forgalom miatt. Úgy döntött kiáll a dugóból. Talán még egy óra és indulhat.

A cigaretta leégett, fekete porcelán hamutálban a csikk. Az ágy jobb oldalán. Piros Marlboro. Esetleg töltött cigi, sosem lehet tudni mennyire telik. Régi írógépét gyötri John. Talán, ideges, hogy nem úgy működik, ahogyan ő szeretné és ezért nem tudta még kiadni a regényt. Írás közben fel-felnéz és a barátnőjét kémleli ahogy vacsorát főz. Vörös hullámos haj, nyúzott kávéfoltos póló. Johné.

Egyre inkább besötétedik és így csak az utcai lámpák és a szobából kiszökő halvány fény világítja meg a parkot. Mi lenne, ha most kiszállna a kocsiból és átvágna a parkon. Figyelve, hogy ne lépjen bele a kutyakakiba és máris a ház előtt állna. Elsőre odatalálna. Vezetné valami.

Becsöngetne, 10centis sarkai csak úgy visszhangoznának a kihalt folyosón. Ő nyitna ajtót. Borosta, összekuszált haj, boxer és egy felső. Nézné csak, hangtalanul. „Te hogy kerültél ide” – csupán a tekintete beszélne.

-          Csak látni akartalak… vágytalak

-          Butus – szólalna meg végül, és egyik karjával magához vonna. Majd egy pillantás hátra. – Hát, láttál. Viszont…

-          Megyek, tudom. Csak sajnálom és tudod azóta is. Máig

-          Tudom, én is.

És fordulna vissza a kocsijához. A csillagok közben megjelennének az égbolton. Aztán újra átvágna a parkon, beszállna kocsijába és elfordítaná a kulcsot. Miközben John a matracon ülve, ölében a vacsorával nézné a tévét.

-          Jó étvágyat! – szólna a barátnője, egy falatot felszúrva villájára.

Így lenne, ha most elszánná magát és kiszállna a kocsiból. De nincs mersze. A végén még valóban odatalálna. 

most csinálom, mert most bénít

Önkénytelen mosoly, erős vágy a nyár iránt vagy csak irántad(?)

Egy szerelem hány mondat?

Egy életben hány nagy szerelem lehet? Egyáltalán tudjuk-e, hogy mit jelent aminek ilyen hatalmas jelentőséget adunk? Mikor megkérdezik tőlem, hogy milyen is szerelmesnek lenni, nem tudok választ adni, szimplán csak tudom. Mások giccses, közhelyekkel teli mondatokkal fejezik ki ennek az érzésnek a fogalmát, és biztosan állítják, hogy aki nem így vélekedik az sosem volt szerelmes. Kérdem én minden embernek ugyanúgy kell gondolnia a szerelemre? Cukormázzal beborítani azt ami néha keserű? Könnyen eldönthető ez, vagy érzed vagy nem. Minek túlbonyolítani azt ami amúgy sem habostorta. Mielőtt felmerülne a kérdés benned kedves olvasó, igen voltam szerelmes, én is belemagyaráztam egy rózsaszín világba ezt az érzést, de mára egy piros gumimaci is elég hogy tudjam mi a szerelem.

nem hiszem

Csak leülnék mellé. Nem szólnék, nem hiszem, hogy szólni mernék. A lábaimat az ülőalkalmatosság alá húznám, összeszorítva, s a két tenyerem a combjaim közé préselném. Nem húznám ki a hátam, összegörnyedve bújna az arcom egy része a kabátom felcipzárazott gallérjába. Hideg lenne, de a leheletem melegítené az orromat. Ki lennék pirulva, s én magam sem tudnám, hogy a jeges szél okozza-e ezt, hiszen hideg hónapokat élünk, vagy valami teljesen más. 
Rávetnék néhány pillantást, de nem tartanának sokáig. Nincs nekem ilyen érzésekkel az olyanhoz merszem. Mondani valami szépet, valami érdekeset, fontosat? Csak ha ő kezdeményez. Hiszen miért is lenne kíváncsi a mondanivalómra? Nem is tudnék semmi szépet, semmi érdekeset, fontosat hirtelenjében. 
A combjaim közül kicsúsztatnám mindkét kezem és bedugnám őket a kétoldalt lévő, még hideg zsebeimbe. Lassan felmelegednének azok.
Csak leülnék mellé. Nem szólnék, nem hiszem, hogy szólni mernék.
Hideg napok. 

minden

Én és Te nem egyenlő a Mi-vel

Nincsenek érzések.

Ott, abban a kis körben még voltak, remegett a karom, a pillangók bukfenceket vetettek a gyomromban. De ugyan, mi ez? Figyelsz. Figyellek. Egy cseppet olyan, mintha csöndben, a fák mögül tennéd, egy kicsit megborzongok, ha a gitárhúrokat pengető ujjaidra gondolok vagy a könyveidre a kezedben. Te vagy az egyetlen olyan az életemben. Úgy értem, a valódi életemben.

Tudom, hogy nem lesz semmi. Bár nevetnem kell, mert erre már nem tenném a nyakam.

De ez nem olyan. Igazából, nem tudom, milyen ez.

Érdekelsz, hogy érdekeljen valaki. És közben egyáltalán nem erről van szó. Pedig lehet. Lehet, hogy csak ki vagyok éhezve a szeretetre, a törődésre, valaki ölelő karjára, puha szavaira, csillogó szemére, a lepkékre a hasamban, az érzésre, a reményre, a várakozásra. Lehet, hogy csak hallucináció ez is, mint annyi minden ebben az évben.

De ha az is... Legalább írni tudok róla. Nem szépen. Rondán. Összekuszált, tele maszlaggal, fujj. Igazából az a helyzet, hogy... Hogy nem érzem helyesnek. Nem érzem helyesnek, ha érzek. Mert volt már, hogy "Hé, talán ő!" - de aztán jött, hogy "Nem, senki sem.".

Most csak vagyok. Maradok a lány, akitől megkérdezted, hogy "Te nem vagy egyszerű eset, igaz?". Maradok a lány, aki a padból figyeli az eseményeket, akire rávillan a tekinteted. Én én vagyok, te te vagy. Mi nem vagyunk.

Nem akarok Mi-t, senkivel, mert akivel akartam, az soha nem akarta, és nem tudom; két évre ennyi szerelmi tragédiás történet elég is lesz, köszönjük, tapsot kérünk, meghajlás, függöny!

cselekvőképtelen

Valami elromlott bennem. Képtelen vagyok írni, a szavak értelmetlen mondatokat alkotnak. Talán ha berúgnék, akkor menne, mint régen. A fejemben lévő hangok erősödnek és foggal-körömmel küzdenek ellenem. Hogy történhetett ez? Hol veszítettem el önmagam? Üres vagyok. A lelkemben sivár és hideg. Csak túlélem a napokat, mint egy élőhalott, ott vagyok de még sem. Valaki találjon meg. 

Now it seems a world away But I miss the thing, are we ever gonna feel the same?

ó G ez is a te hibád

Kávézunk a teraszon

Ahogy ültem a padban egyedül, és hallgattam a tanár monoton hangját elgondolkoztam és a füzetembe firkálva képzelődtem. Elképzeltem, hogy a teraszon cigarettázunk, miközben épp nagyokat fújtatsz, hogy miért épp ide kell sütnie a napnak. Rajtam csak az egyik pólód van, ülök és csendesen figyellek. A nikotin és a kávé íze kesernyés elegyet alkot a számban épp olyat, ami neked minden reggelen. Hamar leég a cigarettánk, és az ablak tükröződésén nézem magam, te pedig kinevetsz és piroskának hívsz. Majd megölelsz, és a fülembe suttogsz oly gonoszat és szenvedélyeset.

Kicsengettek. 

elvetted a szavaim

A mosolyom mögött sosem fogod tudni mi rejtőzik. Önelégültnek tűnik?

Csak mert önelégültség, boldogság, elégedettség, szerelem, fájdalom, biztonság, kimondatlan szavak, vágyak rejtőznek. Bassza meg, akkor is én leszek az a lány az életedben. Ráeszmélhetnél, hogy ez több mint testiség. Több, sokkal több. 

tizennyolc

Utálom ezt.
Tudod, úgy az
egész kapcsolatunkat.

egy jó szombat kezdete

• Hajnalban kelés 
• Egyik legjobb barátnő 
• Turi 
• Kávé, cherry cola, cigaretta

alufóliába csomagolt érzések

aztán néha van olyan, hogy átgondolom az egészet, mindent, ami volt, és úgy érzem magam, mint egy túl nagy történet alján rejtőzködő félkész cselekmény, vödörbe dobott buta béka, könyvtári könyvben felejtett ötezres, félmarék összeolvadt málnacukor. és nem tudom, hogy mit keresek itt a hol, és nem hiszem el, hogy mindehhez ami mi volt, bármi köz vagy kapcsolat lehetséges, csak a sóvárgás marad a gyomrom, a nyelőcsövem környékén, hogy legyen még belőle, ebből a tejszínhabból, a fehérségből, a darabos felfénylésekből. mint egy madár, ami a színház ablakán berepülve kétpofára nyeldekli az asztalon kinthagyott csillámport, és nem érti, hogyha mindjárt felfordul, akkor miért nem lakik végre jól.

szerelem illatú levegőt
ver fel a földről az eső.

amor deliria

Milyen lehet az élet szerelem nélkül? Mikor a szív rendezett ritmusban dobog, és soha nem akar kiugrani a helyéről. Nem tombol, csak higgadtan, kitartóan lüktet, míg meg nem halunk. Talán védettséget adna, és nem érintené meg a fájdalom.

Sokszor elképzeltem már, hogy ez az egész szerelem egy betegség, mintegy megfázás, melyet a tünetek felismerésével kezelhetünk. A kúra után soha többé nem térne vissza. Egy hűvös világot képzelek el, ahol nincs fájdalom. Nem ólálkodna körülöttünk, alattomos fojtogató nyúlványaival.

A szív törékeny dolog. Ezért kell nagyon vigyázni rá. A test összes rendszere közül – idegrendszer, mentális rendszer, speciális rendszerek, érzékszervek – a kardiológiai rendszer a legérzékenyebb és a legkönnyebben összezavarható. A társadalom egyik legfőbb szerepe az lenne, hogy megóvja az ilyen rendszereket a fertőzéstől és egyéb ártalmaktól. 

könyörgöm

azt hiszem az elmúlt két napban többet imádkoztam még a hívőknél is.

átlagos éjszaka lesz alszom én is végremert többé semmi sem jut eszembe róladcsak marad a megírhatatlan szándékhogy kéne de már nincs mitígy marad meg végül minden amit nem tudok

346

aki megnyugtat, mert
harapdálja helyettem is a szám

Teljenek már ezek a kurva napok

fuck up

fogszabályzó nélküli élet

percenként a tükörnél kötök ki, hogy megnyugtassam magam, még mindig zárt fogsorom van.

Az élet legfontosabb mondatait fekve mondják

Fáradt, jól eső sóhajtással nyújtózom hatalmas ágyamon, miközben Ocho Macho dúdolja, hogy Jó nekem. Felkontyolt hajamból néhány tincsem szabad utat nyer és arcomba hullik. Lecsukom szemem, az elmém fokozatosan ürül ki, gondolataim csak körülötte járnak. Már-már alvás közeli állapotban két hangos pittyenésre térek magamhoz és gyors mozdulattal felkapom az asztalon pihenő telefont. A nevet látva elmosolyodom és boldogan nyomkodom a választ. Jó lenne most beülni vele egy csendes kávézóba, befészkelnénk egy kétszemélyes bőrfotelbe, és míg ő a teáját cukrozná kérdőn nézne rám, hogy-hogy vagyok képes délután is kávét inni, majd csak ülnénk ott és órákat beszélgetnénk a zenéről. Még csak csütörtök van, de a tudat, hogy minden pillanatban közelebb kerülök ahhoz, hogy lássam Őt hihetetlen erőt ad! Te is hiányzol nekem. 

ha kivonlak magamból, a semmi marad

Amióta hazajöttem tőled érzem magamon a parfümöd illatát. Amit már lassan 2 éve imádok. Hátborzongató, összeszorult gyomorral ülök a bőrszékemben, a sötét szobában, melyet csak a laptopom halvány fénye világít be. Most nézz rám, sírok, mint egy gyerek, akarva akaratlanul miattad. Saját magamnak okozok fájdalmat, az illatod minden egyes alkalommal felidéz mindent, annyira fáj, annyira vágyom arra, amit ma visszautasítottam. De nem akarok utolsó utolsót, én ezt mindig akarom, még akkor is ha nem. Úgy érzem, nem tudlak megérinteni elégszer, hogy elvesztésed ne fájjon ismét annyira. Hiányzol bassza meg, hiányzol és tudom nem kéne. A kérdés mindannyiszor ott tekergőzik a nyelvemen, akár egy mérges kígyó, érzem, ahogy a nyálkás pikkelyek fogaim súrolják: miért nem szeretsz már? Végül még sem teszem fel, csak ott gubbasztok melletted, csendben a padon és megkérlek, hogy ölelj át. Próbálok kiáltani, hogy vedd már észre mekkora baj van velem, de mikor rám nézel csak sóhajtasz egyet, mindeközben szívem babszem méretűre zsugorodik és tartom magam a megbeszélthez. Legszívesebben az öledben ülve magamhoz szorítanálak és a mellkasodba olvadva zokognék el neked mindent: Csak azt szeretném, ha a szemembe nézve győznél meg arról, hogy butaság az egész. Őrültség az összes kis rohadt gondolat, ami a fejembe költözött! Hogy figyelj, csak én nagyon szeretnélek szeretni – mondanám hüppögve. Erre te csak fejedet csóválnád, majd megcsókolnál, miközben ujjaiddal letörölnéd az arcomon száguldó kövér könnycseppeket. 

azt hiszem ez a dal is felkerült a kis közös zenéink közé...még hónapokkal ezelőtt

nemén: - ugye tudod, hogy azért zabálsz ennyi sütit, csokit és egyéb kajákat mert ezzel a szexet pótolod? 

én: - ooo igen és maga a földi paradicsom

szöveg!

And I need you in my life

"- Ez micsoda?- emelte fel a lány az asztalomon lévő parfümmintát.

- Szagold meg, milyen illata van- sóhajtottam fel ábrándosan, de miután Ő engedelmeskedett, ám a várt hatás elmaradt, bizonytalanul kaptam ki a kezéből. Nem érzi? Tényleg nem érzi a mámoros- levegővételek, valamint nevetések illatát?"

Reménykedem, hogy egy nap begyógyulnak majd a sebek, a legmélyebbek is - de el ne tűnjenek. Sok sebet hordozok, de ez annak a következménye, hogy olyan pillanatokat éltem át, melyek soha nem történtek volna meg, ha -akkor és ott- nem merészkedek túl a határaimon. Minden egyes sebet szeretek a szívemen, hiszen mind én vagyok, én és a múltam, így ott kell lenniük. Fájdalmas, de egyben szépséges emlékeket hordozó hegek- nélkülük üres lennék. Ezek tesznek azzá, ami most vagyok. Emlékezni akarok rájuk, hogy aztán nagymama koromra, mikor egyedül állok a tükör előtt, és ősz tincseimet, valamint ráncaimat szemlélem, visszaemlékezve az őrült fiatalságomra, széles mosoly üljön ki ajkaimra. Ezért szívom magamba az illatát, ezért fényképezek, hallgatom az együtt hallgatott dalokat, ezért írom tele a titkos füzetem, mert minden egyes kattintás, ezerszer meghallgatott dal, kifogyott toll a részem.

Ne haragudjatok, hogy mostanában nem írtam értelmes dolgokat. Nincs ihletem, nem tudok miről írni. Reménykedem, hogy a szeptember hoz valami újat az életembe. Jelen pillanatban csak a hiányról tudnék értelmetlen mondatokat összerakni. Amíg a fejemben nincs minden rendbe rakva, addig írni sem fogok tudni. Nagyon hiányollak az életemből B!

101

hívjon fel aki tudja mire vágyom

34

Nagyon akarok hiányozni.

Édes, drága részeg fiúk lányok!

Értem én, hogy még nyár van és meg is értem persze inni/szívni kell. DE legközelebb picikét(!) halkabban ordítsátok hogy "fúú geci beálltam" vagy "toljunk már még egy vicces cigit." Köszönöm..

"egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban"

megéri meghallgatni!

az élet apró "örömei" mikor augusztus utolsó hetére - amíg tudnál oda menni ahova akarsz, addig ameddig akarsz - beteg leszel. KIRÁLYMÓD...

Aki engem szeret, azzal valami nincs rendben

True or false, it may be

Az eső szele összeborzolja hajam.  Este 10 óra fele járhat, a házunk előtti lépcsőn ülök és cigarettázom. Hányszor ígértem már meg, hogy soha többé nem gyújtok rá és lám, még is. A sírás előtti gombóc a torkomban egyre nagyobbra és nagyobbra duzzad. Az agyam egyre több emléket idéz fel. Érzem bőrömön az érintéseket, hallom fülemben a nevetéseket és a dalokat. Nagy kövér könnycsepp gördül végig az arcomon, a számon át. Nem tudom, mi történik velem, képtelen vagyok magyarázatot adni erre a hullámvölgyre. Egyszer rajongásig oda vagyok egy új emberért, máskor pedig egy rég oly szeretett embert csókolok. Mindent összekavartam, legalábbis magamban. Nem megy az írás sem. Annyi mindent szeretnék papírra vetni, de a szavak elakadnak és marad a marcangoló semmi. Vesztemet érzem.

Minek-minek? /Varró Dániel/

Minek nevezzelek, cica,

ha rakoncátlan ujjaid,

e gátlástalan kis hullarablók

fekete pulcsim zsebében matatnak,

s a gyökerüknél nyíló négy gödör

mélyére dugdossák a szajrét

(összegyűrt szív,

szerelmetes rajongás

meg más efféle bóvli) –

minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

ha hangjaid,

e piros csőrű, náthás kiskacsák,

kiket hallásom csobbanó taván

úsztatsz a partközelben,

hol izgatóan hümmögtetve,

hol túlüvöltve metrókattogást

negédes hápogásba kezdenek,

hogy mint a nád, az ember meghajol –

minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

ha buzgón forditasz

nyitott fájlok és szótárok között,

s egyszerre rám szökkented pillantásodat,

e szemtelen, doromboló cicát,

s míg hizelkedve hozzám dörgölöd,

tekintetem, ki ugyancsak galamb

vernyákoló szájába röppen,

s e kétszinű dög martaléka lesz –

minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,

ha elgurulsz

lepottyanván, mint ingemről a gomb,

és elvesződsz magányod szőnyegén

(menet közben rád lép a sok hülye)

s én négykézláb kereslek mindenütt,

tegyük hozzá hiába,

legjobb esetben is

csak gombostűbe nyúlok –

minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?

Harmadszor is cica,

konok kislány, ki koplalásba kezd,

atyáskodó szemek ha nem vigyázzák,

mulasztásaim ürügye,

minden félelmeimnek gondosan

megágyazó mama,

hiúságom csiklandozója,

hamis, büdös kis tolvajom,

minek nevezzelek?

bassza meg, meleg van.

összegyűrt szív

-          Héé gyere már ide! – húzott magához.

Átkaroltam derekát és szorosan hozzábújtam. A szívem majdnem kiugrott a helyéről. 3 hónapja nem beszéltünk, nem köszöntünk egymásnak, ha véletlenül összefutottunk. Most még is a lépcsőn ülve beszélgettünk és zavarunkban csak mosolyogtunk.

-          Nem tudom mi ez és hogy mit csinálok – hajtotta le a fejét és csak a cipőjét bámulta.

-          Én sem tudom, nagyon fura. – mondtam. – Magyarázd már el ezt az érzelem kitörésedet kérlek.

Nem szólt semmit, megrázta fejét majd elővette cigarettáját.

-          Egyszer csak elkezdtél hiányozni. Buliztam, voltak lányok, minden jó volt, hírtelen nem tudtam, hogy mit keresek ott. Képtelen voltam hozzáérni az előttem táncoló csajhoz. Kimentem rágyújtani és akkor döbbentem rá, hogy hiányzol. – a mondta végénél rám nézett és figyelte reakcióm.

-          Jézusom, jézusom. – hajtogattam folyamatosan, majd mélyen az ajkamba haraptam

Egy órát beszélhettünk, akarva akaratlanul megérintette felsőmből kivillanó bőröm. Valami újra előtört bennem, talán a hiánya és jól esett hallani – tudni – hogy nem felejtett el. Nem tudom mihez fogunk kezdeni ezek után…

,,mert az egyetlen hobbim a dohányzás"

leltározzunk

katt

Bárhogy is nézzük csak két év volt ez. Se veled se nélküled. El volt ez már baszva a legelején, jól tudtuk mind ketten, de reménykedtünk a reménytelenben. Egy olyan dologba kapaszkodtunk, ami sosem volt már valós. Még is olyan nehéz rólad írni. Amennyi keserűséget okoztunk annyi boldogságot is egymásnak. Semmit nem akarok elfelejteni és meg nem történtek nyilvánítani. Sokat adtál, én pedig néha viszonoztam, néha önzőmód csak elvettem. Most úgy írom ezeket a sorokat, hogy a sok bántás halványodik és az őszinte szeretetem marad csak. Ami örökre megmarad. Az összebújások, és ahogy megtanítottál az életre – amit én igen makacsul, nem akartam elfogadni.

Nem akarok sírni, bár tudom, elengedtük egymást. Úgy végleg. Tudod rohadtul fáj. Ami nem működik azt miért is erőltessük ugyebár szépen lassan megöltük egymást, és mint két külön puzzle darabka. Próbáltuk összeilleszteni a réseket, de soha nem passzoltak. Valaki más a mi kis hiányzó darabunk, bármennyire is fáj kimondani, ez az igazság. Legőszintébb szeretetemmel szeretlek, szerettem minden együtt töltött időt, még ha néha pont az ellenkezőjét bizonygattam. Te voltál az én elsőm. Ha nem nekem fogod ajánlani az első könyved, összetöröd a szívem. Végre el tudtuk egymást engedni, végleg.  

Teendők ( Simon Márton: Dalok a magasföldszintről )

Dobj ki mindent.

Csak azt a képet ne, amin tudom, hogy alig látszom, de

mikor csináltuk, voltunk utoljára boldogok.

Csak azt a huszonéves kávéfőzőt ne, bár tényleg ócska és

most már minden nap marad benne – szívben szerelem –

egy kevés. Se azt az ibolya illatú szappant, a spring feliratost,

hiába törtem ketté. És az ágy, az ágyneműhuzatot ne mosd ki,

tedd el, legalább, ha semmi más, a szagom megmarad utánam.

És ne hagyd a falat, az égszínkéket, se a linóleumot,

az apró mintás, semmilyen linóleumot, mennyit néztem,

minden részletéről te jutsz eszembe.

Csak azt a túl magasra tett tükröt ne dobd ki, kérlek,

bár vakul, tied volt, másfél évig, figyelt,

tudom sosem láttál belé, túl magas, homályos,

ne dobd ki, semmi se volt benne, jaj, soha, csak te.

Bárcsak több lehettem volna, mint valaki, akivel egyezik az ízlésed.

álom 1.

A kádból kilépve magamra tekerem a púder színű törölközőt. A tükör teljesen bepárásodott, így elfeledkezve arról, hogy nem az otthonomban vagyok, szívecskéket kezdek rajzolni az ujjammal. Az ajtót résnyire nyitom, hogy szabad-e a levegő. Hatalmas megkönnyebbülésemre a hálószoba üres. Lábujjhegyen surranok végig a homokkő padlón a hatalmas ágyig, amin egy vadiúj Vans cipőt, extra slim farmert és egy halványzöld inget találok. Legnagyobb meglepetésemre egy kisebb szatyorban alsónemű és zokni is volt. Finom, visszafogottan szexis európai fehérnemű – a nővére adhatta neki – csupa csipke és cicoma. Kapkodva felöltözöm, mély lélegzetet véve elindulok a nappali felé. Rettentően zavarban vagyok, a tágas modern berendezésű lakásban. A folyosón végigmenve beszélgetés foszlányait hallom az egyik szobából.

-          Kicsim, Ann és Scott készített reggelit. Hozzak neked? – szólt valakihez kedvesen egy női hang

A nappali tele fehér bőrfotelekkel és egy hatalmas tévével. Scott az étkezőasztalnál ül, vissza kell fognom magam, hogy ne ájuljak el ismét a kinézetétől – rakoncátlan barna haj, bugyi leolvasztó sötét szemek - épp telefonját babrálta. Az asztal akkora, mint egy teniszpálya, nem mintha valaha teniszeztem volna, de van sejtésem a pálya nagyságáról. Scott felpillant.

-          Jó reggelt! – mondja némi vidámsággal a hangjában, majd int, hogy üljek le.

Átvágok a szobán és a vele szemben lévő széken foglalok helyet. Az asztalon rántotta, friss kenyér, sajtok és gyümölcsök.

-          Nem tudtam mit ennél, ezért inkább kiraktam mindent. Sosem kérdeztem mi a kedvenced. – Bocsánatkérőn mosolyog rám.

-          Igazán éhes vagyok, köszönöm, de egyél velem. Nem tudok egyedül enni. – mosolygok vissza, és zavartan megborzolom hajam.

-          Oké-oké eszek.

Az étel mennyei, még sem tudok sokat enni. Scott elvonja a figyelmem és valamiért összerándul a gyomrom, ha csak felnézek.

-          Tejet? – kérdi.

-          Igen, kérek.

A csendtől még rosszabbul érzem magam, a testem megfeszül, a kezemben a bögre remegni kezd, így inkább mindkét kezemmel tartom. Ő rezzenéstelen arccal reggelizik, mit sem vesz észre idegességemből. Nyugodj már le Esther!

-          Tökéletesen állnak a ruhák, mint sejtettem

Elmosolyodom, majd az előttem lévő ételre bámulok, a torkomban egy óriás gombóc jelent meg.

-          Meg kéne tanulnod kezelni a bókokat Esther – korhol és pillantásával csak úgy égeti bőröm.

-          Köszönöm, köszönök mindent Scott. – bizonytalanul rámosolygok.

-          Esther, hidd el nekem kéne hálálkodni, hogy itt ülsz velem szemben, már akkor elvarázsoltál, mikor leszálltál a vonatról és ziláltan húztad magad után a nagy bőröndöd. – Az asztalra könyököl és állát összekulcsolt ujjaira támasztja.

Egymásra meredve ülünk az asztalnál, egyikünk sem nyúl az ételhez.

-          Ez volt a célom! – mosolygok kacéran és egy kósza tincset a fülem mögé simítok.

Szemöldökét felvonva bámul tovább, és érzi játékosságom. Szóra nyitja száját, de végül még sem mond semmit. Mögöttem jövő idegenre – legalábbis számomra – tekint. Az anyukája, gyönyörű, nem mondanám meg róla, hogy már 3 gyermek édesanyja. Szóval az ő hangját hallottam. Gyorsan felállva kezet nyújtottam ő pedig elhárítva kezem, megölelt. Szent szar.

-          Meddig maradsz Esther? – kérdezi és leül a mellém lévő székre.

-          Öhm, nem terveztem túl sokáig. – felelem bátortalanul.

-          Hát pedig én nem foglak könnyen elengedni. – vágja rá Scott.

jó reggelt, akarom mondani délt

Latte

Szeretnék a konyhában ülni, a piros pöttyös bögrémmel, melyet teletöltenél tejeskávéval, és két kanál cukrot rakná bele. Pedig tudod, hogy cukor nélkül iszom, de te csak morognál, hogy ez így a jó. Álmosan néznénk egymásra és szó nélkül reggeliznénk. Majd a mosatlant otthagyva feküdnénk vissza az ágyba, mondván korán van még. Te már csinálnád a dolgod, hiszen sosem tudsz semmit tenni. Miattam még is hozzászoknál ehhez a nyugtató semmihez és beletörődve karolnál át, és csak feküdnénk tovább.  

I’m just livin’ it easy,yeah

Boldog tizenhetediket nekem!

azt hiszem ez egy jó nap kezdete...még a google is felköszöntött. juhúúú

I'll kill her

Néha csak beraknám egy nagy borítékba az érzelmeimet, és elküldeném neked postán. Szép, gyöngybetűkkel írnám rá a címet és a tartalmát gondosan lezárnám, hogy még véletlenül se hiányozzék egy darabka sem. Lehet, mire odaér már kicsit gyűrött és maszatos lesz, de ne haragudj rám Kedves. Én hófehér papírba csomagoltam lelkem, oly érintetlen és tisztába, mint a te belsőd.  Bár ha kicsit rongyos lesz, pont illeni fog hozzám. Elképzelem, ahogy kiveszed a zsúfolt postaládából és szemed elidőzik a csomagon. Beviszed szobádba és lerakod egy kis asztalkára a sok dolgaid mellé, talán el is felejted. Majd mikor kinyitod, kíváncsian leskelődsz a szerinted üres borítékba, mintha millió színes pillangó szállna ki belőle, úgy szabadulnak ki az érzelmeim. Meghátrálva ellegyezed őket és tátott szájjal állsz. Majd az egyik huncut érzelem megtalálja a szád és azon keresztül beáramlik tested minden apró pontjába. Megtelsz velük. Az érzelmeim a rideg, fekete-fehér belsőd megtöltik színekkel. Pirossal, zölddel, sárgával és minden fajta színnel. Míg végül a lelkem a tiéddel meg nem egyezik és megtelsz velem. 

néha már nem értem, hogy miért hiszem azt hogy ő is ugyan úgy gondol rám, mint én rá.

De minek fognám meg újra a kezedet? Ez reménytelen...

az emberi faj kínzó korral fertőzött kóbor

Körbe vesznek az emberek, társalognak, nevetnek, és látszólag jól érzik magukat. Néhányszor elmosolyodom, igen én is itt vagyok, hozzátok tartozom. De még sem. Fejben egyedül kószálok a sötét utcán és koptatom új, oly híres márkás fekete cipőm. Újra előjött ez az érzés, újra nem találom a helyem. Megint egy reménytelen helyzet kezd eluralkodni rajtam, amit nem tudok irányítani.

-          Aludj velem a koliban, ő meg valahogy haza megy. Na, gyerünk már. – mondta a frissen megismert fiú

-          Nem, haza kell mennem. Megölnek otthon és különben is. Az ott alvásból általában nem alvás van. Én nem vagyok olyan lány. – mondom kétségbeesetten

-          Engem pedig ne általánosíts. Tudod hányszor aludtam már lánnyal?

-          Jó, én meg hányszor hallottam már ezt a dumát – felelem ellenszenvesen

Ha egy fiú nem érti meg 20x éves korában, hogy egy lánynak – aki még 18 felett sincs – haza kell érnie, azzal már nem érdemes kezdeni… még ő is gyerek, vagy csak dugni akar. 

EEEEEEEEGY nap és tökéletes fogsor!

A magány újra mellém ül, cigifüst száll az erkélyről

Barátnő. Nevetések. Hűvös csillagos éjszaka. Alkohol. Cigaretta füst. Hiány. Részegség. Mosoly. Séta. Földön ülés. Rosszul lét. Padon fekvés. Filmszakadás. Itthon felébredés. 

.

Néha azt szeretném, ha "Vigyázat, törékeny" felirat lenne a homlokomra ragasztva. Néha azt szeretném, ha valahogy tudtára adhatnám az embereknek, hogy azért, mert olyan világban élünk, ahol nincsenek szabályok, és olyan életet élünk, ahol nincsenek törvények, másnap reggelre kelve még éppen úgy fáj, ami fáj.

Mi rosszabb? Elveszíteni valamit, vagy meg sem kapni?

A tűz kialszik, és szépen lassan eltűnik minden. Amire azt hittük, megmarad, vagy épp fent tudjuk tartani. De nem ment. Telik-múlik az idő és a kis kaland véget ér. Amilyen hamar fellobbant olyan hamar hamuvá válik. Túl érzelmes vagyok hozzád, és Te sokkal jobb vagy nálam, mint képzelnéd. Túl messze vagyunk egymástól… lelkileg is. 

Átok rád Oreo keksz

bár ne lennél ilyen finom, bár nem lennél itt mellettem a földön heverve

Keressünk együtt egy üres szobát, ezt érezned kéne, de Te mindig csak vársz

Fél 11 lehetett, kibotorkáltam a konyhába, töltöttem fehér bögrémbe a frissen főzött kávét, majd a tejet hozzáöntve figyeltem, ahogy összemosódik a két szín. A szobámba menet megálltam az egyik tükörnél, végig mértem magam. Bordák, kulcscsont. Eszembe jutott a hajnali beszélgetésünk, nem szereti a bordát. Meg szeretettem vele, félelmetesen szépek. Ahogy kidomborodnak így megmutatva formájukat. A laptopom bekapcsolva, egyből ő mosolyog vissza rám, én is elmosolyodom. Elmondhatatlan érzések törnek fel bennem, hiába forgatnám a szavakat mesterien, akár a trükk mester a kártyáit. A trükköt sosem mondja el, az érzés is csak az enyém marad. Belépve az oly ismert közösségi honlapra, egy üzenet villog a kis ablakban.

-          Már megint a rózsaszín világodban élsz.  – írta.

-          Nem érdekelsz, miért mindig akkor találsz vissza hozzám, amikor boldog vagyok? Amikor úgy érzem, van valaki, aki megbecsül és sok a közös bennünk. Meg fogom szeretni és ebben nem akadályozhatsz meg annyival, hogy azt mondod „Szeretlek”. Nem mehet így tovább. Nem szeretlek, nem akarok beszélni, nem akarom, hogy tovább az életemben legyél. – és azzal a lendülettel megnyomtam a piros kis x-et.

Az ágyra dőltem le csukott szemmel akartam kiüríteni fejem. Az emlékeim egyre halványulnak, már a hangja sem jön vissza olyan gyorsan, mint a legelején, az érintéseit is egyre nehezebben tudom felidézni. A beszélgetéseink által fent tudjuk tartani ezeket, legalábbis egy kis időre, amíg nem találkozunk.

-          Kérdezz még, szeretem a kérdéseid!  - írta egyik este.

Olyan kérdéseket teszek fel neki, ami nem hétköznapi. Minden érdekel, ami Ő. Ezáltal megismerem, és rá jövök, mennyire hasonlít a gondolkodásunk. Picit tartok attól, hogy a korkülönbségünk által, csalódni fog bennem, ha elmondom neki miket csináltam eddig. Nem rossz dolgok, de még is ott van bennem a félsz. Jelenleg nem akarom elveszíteni, megtaláltam azt az embert, akivel a nap 24 órájában képes vagyok beszélni, még a semmiről is. Amikor pedig együtt voltunk, a csend harmóniát teremtett. Szeretnék még kérdezni, szeretnék még feküdni az ágyon és megnevettetni. Akarom őt, úgy mint mást sosem. 

képzelgés

A busz ablakának döntve fejem, csukott szemmel idéztem fel az elmúlt 4 óra történéseit. Különböző képek jelentek meg egymás után.

Fogaim belemélyedtek puha bőrébe. Felszisszent, majd kezemet felhúzva rántott mellkasára. Bohókásan megdörzsölte fejbúbom, és mosolyogva csókolt, egyre gyorsabban és erőteljesebben. Teljesen megfeledkeztünk mindenről, fekete szoknyám felcsúszva, mellkasa tele halványpiros csíkokkal. A tévében olimpia mehetett, levegő vételünk egyre hangosabbá vált. Hangos csörrenés. Tányér, nem tört el. Földön fekve, összebújva vártuk az aprócska ventilátor langyos fuvallatát. És ismét kezdődött elölről. 

végtelen mánia

• Keleti főcsatorna
• biciklizés
• vízi pisztoly
• új barátok
• vörös haj + fehér fürdőruha = rózsaszín fürdőruha 

részlet(nyáladzás 26515745235475324857525. rész)

,,Mellette akarok lenni, vele akarom átélni az összes olyan eseményt ami megváltoztatja az életétünket, de még a jelentéktelen dolgoknál is fogni akarom kezét, vagy csak átölelni és folytatni ezt a kis titkos bigyót amit nem nevezünk nevén." 

úristen már megint túl nyálas vagyok. Mit tettél velem?!

Összevisszaság, Muse, erkély, egyedüllét. Szeretet hiány.

-          Mégis mit csináljak, merre nézzek? – kérdezi Sophie félénken a sötét szobában

-          Csak guggolj le oda – és a szék mögé mutat – és ne mosolyogj.

Sophie követi az utasítást, szűk fekete szoknyájában letérdel a szék mögé és előre néz, miközben a fiú fotózza. Sosem állt modellt senkinek, persze barátnőivel pózolnak, de most zavarba jött, mimikáján feszült volt. Meg akart felelni a fiú elvárásainak, pár perce ismerték meg egymást, mégis a legjobb oldalát akarta mutatni. Sophie mindig is ilyen volt, fontosnak tartotta az első benyomást. Az első találkozások alkalmával, feltette nappali sminkjét és haját is kivasalta. A képek hamar elkészültek, a fiú ráérzett mit-hogyan kell csinálni. Érződött köztük a feszültség, az izgalom, hogy kettesben vannak.

-          Hát köszönöm szépen! – mosolygott Adam-re és az ajtó felé indult. Érezte az arcán terjed a pír, ezért inkább menekülőre fogta.

-          Én köszönöm!

A napok teltek, Adam egyre többet fotózta Sophiet a programok alkalmával, kereste a lány társaságát és titkon Sophie is kereste a lehetőséget, hogy a fiúval szóba elegyedhessen. Vonzotta a titokzatossága és kisugárzása.

-          Még kell ilyen! - kommentetle a fiú képe alá.

-          Holnap még lehet, hogy ilyesmit csinálunk – írt vissza Adam.

-          Benne vagyok!

Sophie mosolyogva lépett ki a teremből, a szobájába érve az ablakba ült és Adam ablakát figyelte. A függöny elhúzódott és a srác is a párkányon foglalt helyett.

 Varázslat. Ez ment végbe azon a héten, néha értelmetlen érezte az egészet – vagy épp betegesnek, ezt mindenki maga döntse el – hiszen elváltak útjaik. Ebben Sophie sosem volt szerencsés, mindig olyan fiúba habarodott bele, aki elérhetetlen volt a számára. Most küzdeni akar, nincs kész arra, hogy csak úgy odébbálljon, hiába mondogatja Adamnak. Mosolyog ha a srác ráír, boldogság önti el lelkét. Nem akar túlzottan megnyílni neki, fél, ha kimutatja érzelmeit elveszíti. Talán így lenne. Szívesen megkérdezné Adamat erről, de inkább nem bonyolítja még jobban az eddig is összekuszált szálakat. Nyomd el magadban Sophie, felejtsd el…vagy csak kapjon egy jelet, hogy tovább küzdjön…

oh, oh, oh, oh,oh, oh, yeh, yeh, yeh, yeh, yeh,yeh,

Miért csukott a szem, és miért néma a száj

Szeretnék minden nap úgy ülni le a székre, az ajtóval szemben, hogy minden pillanatom pillangóvihar legyen a gyomromban, hogy állandóan attól féljek, mikor lépsz be az ajtón, mikor tölti ki az üres, fehér ajtókeretet egy vészjósló, tollas-szárnyas árny, hogy minden lépésemet ahhoz a tudathoz igazítsam, hogy bármelyik ablakból figyelhetsz, hogy minden szavamat akként mondjam, hogy tudom, bármelyik sarokban állhatsz. Hogy ha meghallom a lélegzeted a hátam mögött, a nyakam közelében, ijedten-boldogan kaphassam hátra a fejem, hogy a hideg, ami belőled árad, mint amikor fagyos időben valaki a meleg szobába lép, a bőrömön át, a pólusaimon át a húsomba marjon, forróságba átcsapó fagyhalállá váljon. Úgy szeretnék élni, hogy néha bujkáljak előled, utcák-folyosók kiszögelléseibe, mások háta mögé, mások kabátja alá, mások retinájába. Épp csak annyira, hogy lásd ellibbenő vörös hajam, s hogy én lássam, követsz-e. Úgy szeretnék élni, hogy ne csak ajkad lángoló remegését lássam, de a mosolyod, a kócos tincseid is lássam. A kezed ne csak simogasson, de hajtincset csavarjon, szemüveget igazítson, gombot, cipzárt, kapucnit, tollat fogjon, ceruzát, egeret, könyvet lapozzon, ökölbe szoruljon, a kezemet szorítsa, látni akarlak megcsúszni, majdnem és igazán elesni, az öledbe kapni, fotózni, cipőt befűzni, gitározni, sebet leragasztani...

Látni akarlak.

"hogy nem fog kelleni senki más"

na én is ettől tartok...

boldogságot

Legboldogabb születésnapot szeretnék kívánni a világ legjobb szobatársának! (L)

Képtelen vagyok hosszabbat írni. Összevisszaság van bennem

-          A helyzet egyre lehetetlenebbnek tűnik. – mondta Sophie és beletúrt kiengedett hullámos hajába

-          Ne már! Ne hagyd csak úgy, lehet, hogy néha nehéz, de kapaszkodj jó erősen. Küzdj foggal körömmel a vágyadért.

Kávéjában a jegekkel játszadozott és próbálta kitalálni mi lehetne a megoldás. Megbolondult a kiruccanása alatt, minden porcikája vágyik a fiúra, de ennek a beteljesülése szinte lehetetlen. A nap minden percében gondol rá, már-már megállt mondva magának.  

-          Hiányzol! – gépeli üzenet szövegeként, látta a fiú megkapta az e-mailt majd szorgosan gépelni kezdi a választ

-          Menni fog, igaz?

Sophie ezt olvasván nem tudja miben is reménykedhetne, az üzenetváltásaik kétértelműek. Szíve mélyén tisztában van vele, hogy ha eljön a szeptember nem csak a nyárnak lesz vége. Minden este az ágyában fekve terveket sző. Még jobban megbabonázza a fiút, kevés idő van már hátra, addig kell cselekednie. 

engeded vagy még tartanád,se élet nincs,se óceán

Ahogy a napok telnek és új ingerek vesznek körbe, az élmények egyre jobban halványodnak..

szívemben lakik a bánat

Az ablaknál ülve nézem a kinti rideg tájat. Az emeletes házak egyhangúsága, szürkesége még jobban elnyom. Az elmúlt hét mondhatni életem egyik legszebb hete volt, 17 évesen úgy érzem boldogságra találtam. Megbabonáztam, ő pedig életre keltett. Megadta azt, amire vágytam és ezzel érzelmeket váltott ki belőlem. Nem vagyok már olyan lány, aki szerelembe esik és minden áron, kierőszakolva azt hogy a másik is szeresse. Bármennyire is szeretném titokban. Nyári kaland, hasonló egy záporhoz mely rövid ideig tart mégis frissességet hoz. Hiányoznak az ablak randik, hiányoznak a beszélgetéseink és az, hogy elviseli az ostoba kérdéseim. Szeretném, ha nem lenne más lány ilyen hatással rá, szeretném, ha mellé feküdhetnék, szeretném, ha ujjaival keresné a gyenge pontjaimat és én felkacagnék. Szeretném átélni még egyszer. Szeretném, ha ő is szeretné

internet hiány és utazás miatt 1hét szünet..rengeteg mesélni valóm lesz

Hogy tölts el egy unalmas Szerda délutánt

• sör
• cigaretta
• egyik legjobb barát
• két nagy chips

néééééééégy nap!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

5 NAP

Cheers darlin'

Szeretném úgy élni az életem, mint egy előkelő, XIX. századi- francia művészfilm főszereplője. Hosszú, fekete hajamat befonva, vagy kontyban hordani, kalapot viselni. Lenge, virágmintás ruhákban, emelt fővel végigsasszézni a macskakövekkel kirakott tereken. A nagyok ellen azzal lázadni, hogy Beatlest hallgatok, tiltott műveket olvasok. A szabadidőmben színházba, múzeumokba, kávézókba járni és olyan alakokkal lógni, akiket nem tűr el az akkori társadalom. A szempilláim a homlokomat súrolnák, amikor kacéran rásandítanék egy férfire, s vörös rúzsom hagyna foltot a kézzel festett porceláncsészén, amiből a vaníliás-áfonyás teámat kortyolom. Egy szólásszabadságért harcoló íróval lenne szörnyen titkos, és egyben eszeveszettül izgalmas kapcsolatom, akivel a nyári estéken a zuhogó esőben mezítláb, kezemben a méreg drága magassarkúmmal szaladnék végig az utcán. A szüleim tudta nélkül író- vagy festőkarrierről álmodoznék, szombatonként kijárnék a városunk melletti tóhoz rajzolni, hogy aztán a műveimet az ágyam meglazult deszkája alá rejtsem.

darlin'

Vaszari Máté - Fiatalkorom függősége

Egy hosszú utcán fények égnek,

Fiatalok jót zenélnek.

De mitől van, hogy nagyon félek?

Lehet azért, mert rosszként élek.

Téveszméim lánca miatt,

Szívem s lelkem mindig riadt.

Nem is leszek többé higgadt

Májam sem marad már tikkadt.

Függő vagyok, a legrosszabb fajta

Kis belső motoromat, csak az ital hajtja

A reményt szívembe egy korsó sör tartja

És érzem, hogy nem szárad el, májamnak partja.

Fejem felett jár a plafon. Miért nincs még vége?

Miért nem jutok józanul ki az öreg stégre?

Állandóan csak a gázt nyomom, és mért nem lépek a fékre?

Mert az ital lett fiatalkorom gonosz függősége!

hat nap!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Comet

Sokan nem értették, néha osztotta a véleményüket. De legsötétebb perceiben is, szíve mélyén érezte, hogy egy szép napon majd visszatér hozzá és újra kerek lesz a világ. Újra kerek lesz a világ és megingó hite istenben, a szerelemben és a művészetben erősebb lesz, mint valaha.

hééééééééééét nap!!!!

Fölébem hajolj, lásd hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod

Kívánj valamit, temesd magadba jó mélyre. Bármit kívánhatsz, akármit. Megvan? Jó. Most higgy benne, hogy valóra válhat. Kitudja, honnan érkezik a következő csoda, a következő mosoly, vagy mikor ölt testet egy kívánság. Ha elhiszed, hogy a következő sarkon rád találhat, ha nyitott elmével és szívvel várod ennek a lehetőségét, sőt bizonyosságát, megkaphatod amit kívántál. A világ tele van csodával, csak hinned kell benne. Úgyhogy kívánj valamit. Megvan? Jó. Most higgy benne. Teljes szívedből. 

lassan elmúlik

A játszótér kihalt volt, Sophie és új barátja, az egyik padra telepedtek le iszogatni és kitárgyalni az élet gondjait. Hol Daniel mesélt, hol Sophie. A fiúnak hiányzott a barátnője, minden mondatából jól kivehető volt a fájdalom és az, hogy nem lehet a szeretett lánnyal, mert több száz kilométer választja el őket. Sophie pedig azt a dolgot hiányolta, amit eldobott. Dan hiányérzete múlandó, hisz párja napokon belül visszatér, viszont a lánynak sosem fog már elmúlni ez az érzés. Pótolni akárkivel tudja, de nem lesz teljes. Elgondolkodott és nem tudta biztosra, hogy ez nem csak egy illúzió, amit a veszteség miatt érez. A bor fogyott, a beszélgetések témája több irányt vett.

-          Eszünk egy hot-dogot? – kérdezte Sophie, majd beleszívott füstölgő cigarettájába.

A hot-dogos kocsihoz érve leültek és úgy tömték magukba a még meleg virslis kiflit.

-          Hellobeló – szólt egy ismerős hang.

Daniel felpattant a horgászszékből, hogy köszöntse barátját. A srác mindenkinek odaköszönt mosolyogva, mikor megpillantotta Sophiet, odaintett neki, mosoly és szemkontaktus nélkül. Libabőrt csalt a karjaira a fiú jelenléte, a széken ülve felhúzta lábait, hogy átölelve azokat a térdére támaszthassa állát. Onnantól kezdve, hogy a titokzatos fiú megjött a beszélgetések nagy részében Sophie elveszett, vörös haját tépkedve nézte csendben a többieket. Látta maga előtt, ahogy a testéből - mint ahogy a forró leves gőzölög - áramlik ki a szerelem, a csodálás, a sok fájdalom és minden rossz.

-          Te hogy-hogy ilyenkor még itt? – kérdezte Sophietól

-          Nincs még olyan későn, miért érdekel ez téged?

-          Ja, bocs, hát a kettő az akkor is kettő – mondta fennhangon

Sophie nem szólt semmit csak elővett még egy fehér pálcikát és ajkai közé téve meggyújtotta.

-          Tudod – mélyet szívott cigarettájából – nem értem miért viselkedsz így, ez nem Te vagy – mondta a fiúnak, és arra lett figyelmes, hogy a társaság többi tagja elcsendesülve figyelte őket.

-          Ne mond, meg nekem, hogy milyen vagyok. Elhiheted, tudnék rólad is mondani egy pár dolgot – szólt vissza erélyesen a fiú, érezni lehetett a feszültséget hangjában.

Sophie odafordult Danielhez és visszaadta neki a paprika sprayt, amit a fiú adott neki még az este elején. Megszerette új barátját, látta benne azt az őszinte embert, amit sok mindenkiben nem. Megölelte majd elköszönt. A másik fiúra nézett és megeresztett egy mosolyt, jelezve nem fognak már egymásnak fájdalmat okozni…egyelőre 

fuckoff

vörös hajzuhatag

vodka lime/paradicsomlé

cigaretta

két legjobb barátom

Az elmúlt napok pokoliak voltak, hiába nem mutattam ki, legbelül gyötört a bűntudat és a fájdalom. Mondhatni feleslegesen. Amikor a barátaimmal vagyok, mindez megszűnik. A fodrásztól kilépve, új hajszínnel, üdébbnek éreztem magam, új lap abban a bizonyos könyvben. Melyet most már én írok.

Tökmindegy

Whenever I’m alone with you

You make me feel like I am home again

Whenever I’m alone with you

You make me feel like I am whole again

Whenever I’m alone with you

You make me feel like I am young again

Whenever I’m alone with you

You make me feel like I am fun again

However far away I will always love you

However long I stay I will always love you

Whatever words I say I will always love you

I will always love you

Whenever I’m alone with you

You make me feel like free again

Whenever I’m alone with you

You make me feel like I am clean again

However far away I will always love you

However long I stay I will always love you

Whatever words I say I will always love you

I will always love you

szerelmes leszek és mind belehalunk

- Miért csináltad? – kérdezi tőlem, nem ő volt az első aki feltette ezt a kérdést az elmúlt napokban

- Nem tudom, hogy voltál-e már úgy, hogy annak ellenére, hogy nagyon szeretsz valakit, rád tör a szabadság utáni vágy, aminek a hihetetlen szeretet ellenére sem tudsz ellenállni – mondtam, és a tettem értelmet nyert.

A szíved, mint megszáradt perec, törjön ketté, ha véle mást szeretsz.

mondd ha te jobban tudod

Tudom félsz egyedül

12!!!

a megfejtett világból téged nem értelek

Egy ismerősnek jelölés pompázik mindannyiunk által oly' nagyon kedvelt, közösségi- oldalán, én pedig értetlenül meredek a névre, próbálva beazonosítani a lányt, aztán rákattintva a közös ismerőseinkre, hátrahőkölök. Már vonnám is vissza a szokásos "ismerhetjük egymást?" kérdést, de késő. A mondatok egymás után jönnek, ostromolnak, és hirtelen arra ébredek, hogy ott állunk ketten, kézen fogva ezzel az Ismeretlen Ismerőssel, az én múltamban.

 Szinte fáj a régi önmagamat látni; legszívesebben odamennék hozzá, és jól megrángatnám, vagy figyelmeztetném, merre ne menjen. De ahogy elúsznak mellettünk a képek, tudom, felesleges. Mert ezek a dolgok, ezek a találkozások kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, rossz úton járok.  Muszáj volt kapcsolatba keverednem ezekkel az emberekkel ahhoz, hogy tudjam, milyen a világ. Hogy olyan fajba tartozom, akik a saját önzésük és vágyaik miatt képesek mindenféle cukormázas dolgot mondani, aztán pedig mikor irdatlanul pofára ejtettek, kikerülni, és ott hagyni. Tudnom kellett, mennyit bír ki a szívem, hogy a naivitás meddig számít jó tulajdonságnak, hogy kik azok, akiket soha nem szabad elveszítenem, és mikor kell azt mondanom magamnak, vagy másoknak: figyelj, arra van a kijárat.

Hófehér ruhámon nyomott hagyott a vétek

Vannak pillanatok, amikor igazán ki szeretnék törni, levedleni a megszokott arcom, kifordítani, és úgy visszabújni bele. Ezek azok a napok, amikor előveszem a szekrényből a fekete bőrkabátom, a vérvörös rúzsom, hogy írjak egy elborult novellát, vagy fessek egy hiányos öltözetű, női alakot. Aztán lenyugszom, átveszem a fehér bő fazonú, nyári ruhám, lemosom a sminkem, veszek pár mély levegőt, és elégedetten elmosolyodom. Hiszen a tökéletlenség szép, az őrület zsenialitás, és még mindig jobb nevetségesnek lenni, mint halál unalmasnak, ahogy azt Marilyn Monroe is megmondta.

,,Tudsz ritmusra puszilgatni?"

Albert Camus egyszer azt írta:

„Áldottak a meghajolni képes szívek, mert azok sosem törnek meg”. Elgondolkodtató, ha nincs szenvedés, nincs gyógyulás sem. És ha nincs gyógyulás, tanulság sincs. A tanulás folyamata nélkül, nincs viaskodás sem. Már pedig a viaskodás az élet része. Minden szívnek össze kell hát törnie?

Mondd a sztorid el és felejtsd el mi fáj

,,van ki rád gondol és van aki feled

valaki utál és valaki szeret

van aki megkímél és van ki bevet

van aki bemárt, van aki falaz

van kit imádsz és van kitől kiakadsz

van aki csak gátol, van kivel haladsz"

Valami befejeződött, valami elkezdődött.

A busz tele volt, két-három hely volt szabad mire feljutottam. A menet iránynak háttal foglaltam helyet, így nem láttam a felszálló ismerőst. A telefonomat babráltam szokás szerint, így nem is vettem észre, hogy leült a mellettem lévő üres székre.

-          Ó Sophie-ka merre-merre?  - kérdezte mosolyogva

-          Úristen, szia. Ne haragudj, kicsit bamba vagyok. – feleltem meglepődve.

A gyomromban a lepkék vagy kitudja milyen élőlények mozgásba lendültek. Kerültem tekintetét, tudtam, ha valami féle kapcsolatba kerülök vele, érzéseket válthat ki belőlem, ami nem szerencsés, hisz a barátom régóta nem váltott ki belőlem olyan dolgokat, mint Ő. Lebarnult lábára tévedt a tekintetem, keze a térdén pihent. A fejében lévő ritmusra az ujjai ide-oda mozogtak. Azon kaptam magam, hogy az arcát nézem, bőrhibáktól mentes, tipikus szépfiú, aki ha rá néz egy lányra, a bugyi leolvad róla. Persze én sem vagyok ez alól kivétel, de a 3 méter távolságot elvből megtartottam.

-          Meghívhatlak vacsorázni?

-          Ajaj, még sosem hívott meg senki. Mond, hogy nem én leszek az-az ember, akinek először főzöl! Nem akarok meghalni!

-          Egy ilyen széplánynak még sosem csináltam kaját. Mindent ki kell próbálni Sophie. Na, gyere már, ahogy hallottam a programod úgy sem jött össze. – kék szemeivel szinte mosolygott.

-          Erre nem mondhatok nemet. – és a lelkem mélyén ordibáló bűntudat manócskát próbáltam fojtogatni.

A ház kongott az ürességtől. A nevetésünktől lett hangos a nappali, otthon éreztem magam miközben figyeltem a tűzhelynél álló srácot.

-          Hmm, fiú még nem főzött nekem ilyen finomat – mondtam, majd felvettem villámra az utolsó falatot

-          Picsába! Már vártam, hogy mikor kezdesz el fulladozni! – kacagott.

Amíg befejezte vacsoráját, csendben figyeltem és gondolkoztam vajon mi vezetett ide? Vajon ha a kapcsolatom nem a szakadék szélén lenne, itt lennék? Sors vagy nevezzük bárhogy, így hozta össze. Talán jól döntöttem mikor leszálltam vele a megállónál, ha még sem akkor tanultam belőle.

-          Szerintem, amíg nem indulunk, rakok be egy kis zenét, választasz? – indult a szobája felé.

-          Aki hamarabb ér be a szobába az választ! – mondtam játékosan.

Veszett lettem, kíváncsiság hajtott és a vágy. Vágyakozás egy jobb dologra, amit megkaphatok tőle.

Persze futás közben ő hagyott nyerni, majd az ajtóhoz érve, megfogta derekam és az ágyba lökött, hogy ne tudjak a gépéhez férni. Kezét elkapva, magammal rántottam és a 3 méter hírtelen 0 lett… Szája a számhoz ért.

-          Mit tervezel velem? – kérdeztem nagy szemekkel

-          Meglátod, meglátod.

A zene egyre hangosabban szólt a kis hangszóróból, mellkasára támaszkodva hajoltam oda hozzá. Ahogy ajkaim találkoztam az övéivel, éreztem számban a nemrég elszívott arany Marlboro kesernyés ízét.
A buszra ismét felszállva, fáradtan ültünk egymás mellett, fejem a vállán pihent, majd keze a kezembe kulcsolódott. Valami befejeződött, valami elkezdődött.