ki akarom koptatni magamból annak a délutánnak az emlékét
azt a fél órát
azt az éjszakát
azt a hajnalt
a levegőt, a hajamba kapaszkodó ágakat, a varjak károgását, a szívdobogást, a zihálást, a kétségbeesést, a lélegzetvételt, a lépteket, az acélszürke eget, a puha mohát a bőrömön, a reménytelenséget
ki akarom koptatni magamból azt az egészet
azt a mocskot
bárcsak. nem tudom. nem tudom már, mi bárcsak. bárcsak más valaki lennék, akiből elmúlik minden.
de nem vagyok más, csak egy emlékekből felépített kártyavár
színes lapok
összekarcolt hátoldalak
letépett szélek
megfakult képek
2013. március 23., szombat
2013. március 1., péntek
A soha nem volt ezüstfonál
elszakítottam - nézd, hogy
remeg a kezem - a soha nem létező ezüstfonalat
kitéptem - figyeld, hogy recseg még mindig a lap - a könyvből a szavakat, a sosem létező történetünk mondatait
átírtam - még most is látod, tudom, az előzőt - a címet másra, eltűnt a mi, csak én és te vagyunk
darvat hajtogattam - tudod, olyat, amit egy nyári estén, a szobádban ülve az öledbe fektettem, mert szerettelek - az emlékeinkből
és most mindent, ami valaha voltunk és lehettünk volna
magával visz és egyre csak forgatja-szaggatja
új életünk tavaszi szele
kitéptem - figyeld, hogy recseg még mindig a lap - a könyvből a szavakat, a sosem létező történetünk mondatait
átírtam - még most is látod, tudom, az előzőt - a címet másra, eltűnt a mi, csak én és te vagyunk
darvat hajtogattam - tudod, olyat, amit egy nyári estén, a szobádban ülve az öledbe fektettem, mert szerettelek - az emlékeinkből
és most mindent, ami valaha voltunk és lehettünk volna
magával visz és egyre csak forgatja-szaggatja
új életünk tavaszi szele
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)