megint fordult egyet a levegő, azzá a szúrós hideggé lett, ami karcolja az orrom belülről, megint itt ez az úgynevezett télszag, amiben elfekszenek és megmaradnak a szagok, az illatok, utcánként változó arányokkal, de mindig ugyanazok: kéményfüst, meg-megcsapó cigaretta, a mellettem elsiető parfümje, enyhe hószag. már november van, érezhetően november. hazasétálni ezen a forraltborgőzös, kocsmákkal szegett utcán már majdnem meghitt, főtt étel melegét érzem tőle a számban és esti nappalik puha fényét látom magam előtt. régen te voltál a meleg étel és a lámpahomályos szoba. akkor más szagú volt a levegő, és most hiába látszik újra a lehelet, ez már egy másmilyen hideg.
azt mondják, mindenütt jó, de legjobb otthon. nekem több mint féléve nincs otthonom, és most végre aztérzem, nekem mindenütt otthon van, ahol én vagyok, nekem magamban van már az otthon.
sírok, mert mostmár egyre biztosabb, hogy felejtelek. pedig nem olyan rég még tudtam a bőröd, a reggeli levegőd szagát és az estit, a fülsértő nevetésed, a sokszor utált elkomoruló tekinteted, a kedves melegét a nyakadnak. a kezem is tudta mindened, a fejed kis kerek formáját, hogy egyik csont hogy követi a másikat, meddig ér a lábad a lepedőn az enyémhez képest. sírok, mert egyre nehezebben találom már őket magamban, tűnnek el, kopnak ki, én meg mint aki ködöt markolászik, az élettel ellenkeztem, mert én szorítottam a gyomorgörcsöt is, ragaszkodtam a hányingerhez, őriztem a hajnali fájdalmakat, ha már ez minden, ami még ittmaradt belőled. de nem megy tovább, pedig azt hittem, ha valami hát ez vasbeton, de túlfolyik rajtam az élet és magával visz, hogy mostmár kelj fel és járj, tett le a súlyokat, és hiába volt minden igyekezetem, látod ez a nyirkos hideg végleg lemetsz rólam, és félek, ha már eltűnik ez is, ha már ez sem marad enyém, akkor megfoghatatlan lesz ami volt és én sosem tudtam felfogni az elmúlást, meg hogy azután hova tűnsz, és hogy akkor mostantól rád is csak múltidőt használok. és bebizonyosodik, hogy semmi nem fontos, és éppen emiatt minden az, de nem jobban és nem különbül egymástól, ahogy tőled sem, és lehet élni tovább, és ez valahol mégis végtelenül szomorú nekem.
sírok, mert kicsit szomorú ez a jóllét, mert ez már egy másmilyen hideg, kikopott belőle a szagod és a meleged, csak ezek a lámpafények maradtak a kocsmák feletti lakások ablakaiban, hogy jelezzék, van közöttük egy utca ami engem is hazavisz, meg a gondolat, hogy talán itt az ideje végre főzni valami meleget, hát így sétálok haza és ez már szinte meghitt, és ha fel is sérti a torkomat, mohón tüdőzöm le ezt a csípős hideget, mert tudom, hogy hát ilyen érzés újra levegőt kapni.

várjuk a gazdit

Úristen de régen írtam ide, nem is hiszem hogy egyáltalán valaki nézi még ezt a blogot, teljesen átszoktam tumblr-re  szóval ott keress :)

ki akarom koptatni magamból annak a délutánnak az emlékét
azt a fél órát
azt az éjszakát
azt a hajnalt

a levegőt, a hajamba kapaszkodó ágakat, a varjak károgását, a szívdobogást, a zihálást, a kétségbeesést, a lélegzetvételt, a lépteket, az acélszürke eget, a puha mohát a bőrömön, a reménytelenséget

ki akarom koptatni magamból azt az egészet
azt a mocskot

bárcsak. nem tudom. nem tudom már, mi bárcsak. bárcsak más valaki lennék, akiből elmúlik minden. 

de nem vagyok más, csak egy emlékekből felépített kártyavár
színes lapok
összekarcolt hátoldalak
letépett szélek
megfakult képek

A soha nem volt ezüstfonál

elszakítottam - nézd, hogy remeg a kezem - a soha nem létező ezüstfonalat
kitéptem - figyeld, hogy recseg még mindig a lap - a könyvből a szavakat, a sosem létező történetünk mondatait
átírtam - még most is látod, tudom, az előzőt - a címet másra, eltűnt a mi, csak én és te vagyunk
darvat hajtogattam - tudod, olyat, amit egy nyári estén, a szobádban ülve az öledbe fektettem, mert szerettelek - az emlékeinkből

és most mindent, ami valaha voltunk és lehettünk volna

magával visz és egyre csak forgatja-szaggatja

új életünk tavaszi szele

boldogság zene

Csak te légy amire magamból emlékszem.

A bőre forró a bőrömön, a lélegzete zaklatott ritmusa beleivódik az agyamba, a hangja olyan puha, olyan szelíd - szinte végigcirógatja az arcomat. Nincsenek érzéseim rajta kívül, az Univerzum belőle áll, minden moccanásom belé ütközik, minden sóhajom eléri őt. Mindenhol ott van, minden kis pillanatban, a szeretetével egészen az orrom hegyéig betakar.

Emlékszem a kislányra, aki voltam, amikor megismertem. Nem tudom, mit éreztem akkor - szerelmet, szerelmet, de milyet? Rajongás volt ábrándokkal keverve, akartam is meg nem is, igaz is volt meg nem is, de egy aprócska szál, valami láthatatlan, elszakíthatatlan ezüstfonál már akkor is összefűzött vele, és soha, istenem, soha nem eresztett szabadon.

Mellette fekve, majdnem nőként már egész mást érzek. Csak közel szeretnék lenni hozzá, azt akarom, hogy örökké rajtam tartsa a szemét és soha ne engedje el a kezem. Ez már nem rajongás, nem egy összeképzelgetett fiú, nem valaki, aki sok mindent jelenthetne később még az életemben. Ő tanította ezt meg nekem, novemberben, hogy érezni néha nem elég, hogy az okok és a miértek sokszor valóban nem érnek semmit. Ő akkor is kellett, amikor semmit nem jelentettem neki, vagy legalábbis úgy állt, hogy nem jelentek. Akkor is összeláncolt minket valami, amikor hónapokig nem találkoztunk. Ez több mint szerelem, több mint érezni és ragaszkodni valakihez. Ez olyan kötődés, olyan megmásíthatatlan és sokszor elviselhetetlen függőség, amit lehetetlen szavakba önteni.

Ez több mindennél.