Bárhogy is nézzük csak két év volt ez. Se veled se nélküled. El volt ez már baszva a legelején, jól tudtuk mind ketten, de reménykedtünk a reménytelenben. Egy olyan dologba kapaszkodtunk, ami sosem volt már valós. Még is olyan nehéz rólad írni. Amennyi keserűséget okoztunk annyi boldogságot is egymásnak. Semmit nem akarok elfelejteni és meg nem történtek nyilvánítani. Sokat adtál, én pedig néha viszonoztam, néha önzőmód csak elvettem. Most úgy írom ezeket a sorokat, hogy a sok bántás halványodik és az őszinte szeretetem marad csak. Ami örökre megmarad. Az összebújások, és ahogy megtanítottál az életre – amit én igen makacsul, nem akartam elfogadni.
Nem akarok sírni, bár tudom, elengedtük egymást. Úgy végleg. Tudod rohadtul fáj. Ami nem működik azt miért is erőltessük ugyebár szépen lassan megöltük egymást, és mint két külön puzzle darabka. Próbáltuk összeilleszteni a réseket, de soha nem passzoltak. Valaki más a mi kis hiányzó darabunk, bármennyire is fáj kimondani, ez az igazság. Legőszintébb szeretetemmel szeretlek, szerettem minden együtt töltött időt, még ha néha pont az ellenkezőjét bizonygattam. Te voltál az én elsőm. Ha nem nekem fogod ajánlani az első könyved, összetöröd a szívem. Végre el tudtuk egymást engedni, végleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése