Egy ismerősnek jelölés pompázik mindannyiunk által oly' nagyon kedvelt, közösségi- oldalán, én pedig értetlenül meredek a névre, próbálva beazonosítani a lányt, aztán rákattintva a közös ismerőseinkre, hátrahőkölök. Már vonnám is vissza a szokásos "ismerhetjük egymást?" kérdést, de késő. A mondatok egymás után jönnek, ostromolnak, és hirtelen arra ébredek, hogy ott állunk ketten, kézen fogva ezzel az Ismeretlen Ismerőssel, az én múltamban.
Szinte fáj a régi önmagamat látni; legszívesebben odamennék hozzá, és jól megrángatnám, vagy figyelmeztetném, merre ne menjen. De ahogy elúsznak mellettünk a képek, tudom, felesleges. Mert ezek a dolgok, ezek a találkozások kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, rossz úton járok. Muszáj volt kapcsolatba keverednem ezekkel az emberekkel ahhoz, hogy tudjam, milyen a világ. Hogy olyan fajba tartozom, akik a saját önzésük és vágyaik miatt képesek mindenféle cukormázas dolgot mondani, aztán pedig mikor irdatlanul pofára ejtettek, kikerülni, és ott hagyni. Tudnom kellett, mennyit bír ki a szívem, hogy a naivitás meddig számít jó tulajdonságnak, hogy kik azok, akiket soha nem szabad elveszítenem, és mikor kell azt mondanom magamnak, vagy másoknak: figyelj, arra van a kijárat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése