Réges rég sok barátom volt, úgymond benne voltam a társaság krémjében. Tudod, amikor azt érzed, hogy mindened megvan, és ott vannak azok az emberek, akikre számíthatsz, akik elnéznek neked mindent és ott lesznek neked örökre. Ha nem is örökre, addig amíg te nem döntesz úgy, hogy elég volt belőlük. Hibáztam és elvesztettem őket, több éve már, túl vagyok rajta. Az élet végül is erről szól nem igaz? Tovább kell lépni, és új emberek felé kell nyitni. Az évek alatt hol magányos voltam hol nem. Pótlékok az életemben mindig is szerepet játszottak, akiket én irányítottam és akkor dobtam el, amikor akartam.
A sors most úgy hozta, hogy lett egy igaznak vélt barátnőm, aki tényleg miattam van velem, aki meglátta bennem azt a lányt, akit más nem. És ez borzalmasan fáj, ijesztő és félelemmel tölt el, hogy elveszíthetem. Nélküle egyedül lennék. Mármint érted, barátnő nélkül, akinek el tudom mesélni, hogy mennyire borzalmasan állt rajtam az a ruha, amit felpróbáltam a boltban, vagy akivel órákat tudok beszélni arról, hogy milyen színűre fesse a haját. Önző vagyok, sosem vallottam be magamnak, a szerelmem mindig ezt hajtogatja. Igaza van, nem szeretem elengedni azokat a dolgokat, amiket megszerettem, nem megy. Túlzottan ragaszkodom ahhoz, amim van és félek, ha más is kap belőle egy kis részt már nem lesz az enyém. Elfogok felejtődni és újra egyedül leszek.
Csak féltem őt, attól, akitől én is tartok, aki elmarhatja tőlem. De kinek kell olyan barátnő, aki ki akarja sajátítani?! Úgy hiszem egyedül kéne lennem. És maradnak a felszínes barátságok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése