Csak látni akartalak

Nincs még 6 óra, de esti sötétség zuhant a városra nagy fekete fellegek fedik el a tiszta égboltot. Csak bámul ki a kocsija ablakán. Az egyik park közelében állt meg, a fák már felvették őszi ruhájukat így néhol rálát a szürke betontömbökre.

Valamelyik kis lakásban lehet, igen, talán épp ő húzta le a rolót, hogy senki ne lásson a kivilágított szobába. Talán még sötétedés előtt hazaért a bevásárlásból – ha bevásárlásnak nevezhetjük a cigaretta és sör vételét – és most a fapadlóra helyezett elhasznált foltos matracán üldögélve bagózik. Már amennyiben még cigizik, és iszik alkoholt. Sosem lehet tudni, talán már felesége is van és épp kefélnek azon a matracon. John. Évek óta nem hallott felőle, csak gondolt rá. Sokszor. Általában az utolsó találkozásukat idézi fel. Ennyi idő elteltével is érzi vállán, ahogy a férfi ujjbegyeinek érdességét. Látta maga előtt, ahogy a konyhában sürög-forog, és a kávét készíti. Majd a tejszínhabos tubussal, John sunyi módon összekente és nevetett. „Hah, megvagy” – ezt látta az arcán.

Hát persze – idézte fel most magában újra – elvette Johntól a habot és próbálta összekenni. Már akkor sem tudott veszíteni. Akkor nem, csak később. Úgy mindent. A fiú kilépett az életéből.

Lehetett volna határozottabb, nem kellett volna félnie. Talán másképp kellett volna szeretnie, hogy megtarthassa. Visszatérve az emlékképhez a John kicsavarta kezéből a tubust, majd magához vonva csókolóztak…

Átgondolatlanság volt, piti hiba melyet már milliószor elkövetett. Javítható lett volna, ha a makacsságát feladta volna, miatta. Így hát eltűntek egymás életéből, haraggal, sértetten. Voltaképpen szokásukhoz méltóan. Nem írt egyikük sem, majd csak egy fél év múlva tekert le rózsaszín, virágokkal teli biciklijével. A megbocsátás reményében. John nem volt otthon. Elköltözött, egyedül. Új tapasztalat szerzés céljából. Máig sem tudja, hogy került ki abból a városból a tudta nélkül.

Gyerekzsivaj téríti vissza a jelenbe. Csattanás, sírás, önkéntelenül is a hang felé fordul. Átutazóban van, egyetemi beiratkozását intézte, visszafelé jövet itt ragadt a nagy forgalom miatt. Úgy döntött kiáll a dugóból. Talán még egy óra és indulhat.

A cigaretta leégett, fekete porcelán hamutálban a csikk. Az ágy jobb oldalán. Piros Marlboro. Esetleg töltött cigi, sosem lehet tudni mennyire telik. Régi írógépét gyötri John. Talán, ideges, hogy nem úgy működik, ahogyan ő szeretné és ezért nem tudta még kiadni a regényt. Írás közben fel-felnéz és a barátnőjét kémleli ahogy vacsorát főz. Vörös hullámos haj, nyúzott kávéfoltos póló. Johné.

Egyre inkább besötétedik és így csak az utcai lámpák és a szobából kiszökő halvány fény világítja meg a parkot. Mi lenne, ha most kiszállna a kocsiból és átvágna a parkon. Figyelve, hogy ne lépjen bele a kutyakakiba és máris a ház előtt állna. Elsőre odatalálna. Vezetné valami.

Becsöngetne, 10centis sarkai csak úgy visszhangoznának a kihalt folyosón. Ő nyitna ajtót. Borosta, összekuszált haj, boxer és egy felső. Nézné csak, hangtalanul. „Te hogy kerültél ide” – csupán a tekintete beszélne.

-          Csak látni akartalak… vágytalak

-          Butus – szólalna meg végül, és egyik karjával magához vonna. Majd egy pillantás hátra. – Hát, láttál. Viszont…

-          Megyek, tudom. Csak sajnálom és tudod azóta is. Máig

-          Tudom, én is.

És fordulna vissza a kocsijához. A csillagok közben megjelennének az égbolton. Aztán újra átvágna a parkon, beszállna kocsijába és elfordítaná a kulcsot. Miközben John a matracon ülve, ölében a vacsorával nézné a tévét.

-          Jó étvágyat! – szólna a barátnője, egy falatot felszúrva villájára.

Így lenne, ha most elszánná magát és kiszállna a kocsiból. De nincs mersze. A végén még valóban odatalálna.