Összeütődnek a falemezek, s az idegen, fémes csörrenés helyett egy kusza, meleg dallam emelkedik fel a sötétben, ráérősen hullámzik a falak között, az ablakhoz röppen, de visszalebeg, rátelepedik a válladra, belegabalyodik a hajadba, nevetve kapálózik, te kócos leszel, bosszankodsz, szélesebbre tárod az ablakot, hadonászol, törülközővel és légycsapóval próbálkozol, majd puszta kézzel, dühösen, az ablakon behull az ég, cseppjei végiggördülnek az arcodon, a nyakadon, a válladon, megborzongsz, s épp becsukni készülsz az ablakot - a hangocska kiröppen, arcán nyoma sincs a csínynek, csak elszánt önérzet és gyermeki harag, te meg ijedten, megbabonázva állsz ott, egyik kezed kinyújtva, hogy elérd a kilincset, szemedben fényes-fájdalmas felismerés, tekintetedet nem tudod elszakítani a szilánkokra hulló, de még mindig édes-langyosan, puhán koppanó hangmanóról, de lépésemre megrezzensz, sietve becsukod az ablakot, ölelnél - de én akkor már csak fakó lámpafény vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése