Hirtelen felém kapja az arcát, biccent, a márvány konyhapulton dobolnak az ujjai miközben, türelmetlenül várja, hogy felforrjon a víz. A szobája felé indul, én a pultnál ülök az ő fekete ujjatlan felsőjében, megtorpan, megsimítja csupasz karom és rám mosolyog. Megtelek vele, visszamosolygok, de abban a pillanatban meghal bennem minden, - eszembe jut, amikor délután vécére mentem, a tükörbe néztem és percekig gyakoroltam ezt a mosolyt. A sötétben sodródunk, ismeretlen utakon járunk, reménykedve, hogy együtt mindent felfedezünk, és semmi nem számít, hisz szeretjük egymást – a vízfelforrt, beleönti a teás bögréjébe és lassú léptekkel elindul a bőr fotelek felé. Leült a tévé elé és kezével intett, hogy ott a helyem, leültem a vele szemben lévő székre, és csak néztem, ahogy próbálja inni a forró teát miközben a kedvenc filmjét nézi áhítattal. Eljött a nap legkeservesebb része, a tévé előtt ülünk, egymással szemben egy téli péntek estén, a hamutál tele cigi csikkekkel melyet az elmúlt napokban gyűjtöttünk össze. Elbambultam, odajött hozzám és átölelt, elrontottuk, megint. Tudom. Csak mosolygok. „Egyedül nem megy”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése